DR. KULIN FERENC, a Magyar Demokrata Fórum vezérszónoka: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Mielőtt a felsőoktatási törvény általános vitájának kezdetén néhány gondolatot elmondanék magáról a törvényjavaslatról, hadd emeljem ki bevezetőül a törvényjavaslat tényének a fontosságát. Ugyanis nem pusztán arról van szó, hogy az oktatási törvénycsomag egyikeként most megtárgyaljuk a magyar felsőoktatás jövőjét, hanem arról, hogy egy rendkívüli fontosságú társadalompolitikai kérdésben foglalhatunk állást a következő hetekben, remélhetőleg még a nyári szünet megkezdése előtt. Azért rendkívüli fontosságú társadalompolitikai kérdésben, mert nemcsak tudósképzésről, nemcsak tanárképzésről, nemcsak szakemberképzésről, hanem a magyar polgárság termeléséről szól ez a törvény. (16.20) Különösen fontos kiemelni ezt általában Közép- és Kelet-Európában, ahol a polgárrá válás folyamata a nyugati tendenciáktól némileg eltérően, nem utolsósorban az értelmiségivé válás folyamatával esett egybe, akár felülről történt ez a polgárosodás, a nemesség köreiből, akár alulról, a plebejus rétegekből emelkedtek föl. Ennek a kétszáz évvel ezelőtt felgyorsuló tendenciának nincs vége. Megítélésem szerint a magyar felsőoktatás új feltételeinek megteremtésével Magyarországon a magyarországi polgárosodás új feltételeit is meg fogjuk teremteni. Ezt követően hadd indokoljam azt néhány szóval, hogy miért lesz némileg formabontó mindaz, amit mondani kívánok. Formabontó azért, mert nem tudok úgy beszélni a felsőoktatási törvénytervezetről, hogy az akadémiai törvénytervezetet ne érintsem. Hiszen két évvel ezelőtt, amikor az akadémiai törvénytervezet első változata bekerült a kulturális bizottság elé, azzal az indoklással hárítottuk el a bizottságon belüli részletes vitáját, hogy mindaddig nem lehet az Akadémia jövőjéről a Parlamentben tárgyalni, ameddig nem ismerjük a Kormány felsőoktatás-politikai koncepcióját. Oly sok ponton és oly mélyen érintkezik egymással a két törvénytervezet, hogy lényegi megállapításokat, ítéleteket tenni egyikről sem lehet a másik ismerete nélkül. Ezért én most el fogom mondani azt is, hogy ezeken a lényegi érintkezési pontokon mi a véleményünk mint Magyar Demokrata Fórumnak az akadémiai törvénytervezetről. A felsőoktatási és az akadémiai törvénytervezetek olyan történelmi pillanatban születtek, amely pillanatban a valóság gyorsabban mozgott, mint a törvényhozói munka. Nemcsak 1990-től, de a rendszerváltozást megelőző esztendőkben is nagyon nagy jelentőségű változások indultak meg a felsőoktatás intézményeiben, a felsőoktatás szerkezetében is. Ezért nem indokolatlan talán, ha vázlatosan jellemzem ezt a változási folyamatot; azt a folyamatot, amellyel a törvényhozónak akkor is számolnia kell, ha tételszerűen, paragrafusonként ezek a változások nem említődnek a törvényjavaslatban. Úgy tudom, átfogó, értékelő tanulmány nem született az elmúlt három-négy esztendő folyamatairól, de a felsőoktatásban korábban dolgozó képviselők - így jómagam is - és a felsőoktatásban dolgozó jelenlegi környezetünk információi alapján elmondhatjuk azt, hogy tulajdonképpen két, egymással párhuzamosan zajló folyamat jellemezte ezt az elmúlt néhány esztendőt. Egyfelől az volt megfigyelhető, hogy a hirtelen és szabályozatlanul kapott szabadságlehetőségekkel azonnal élni próbáltak, élni kezdtek a felsőoktatási intézmények vezetői és testületei, és ez a kihasználása a hirtelen kapott szabadságlehetőségeknek, nagyon sok helyütt anarchisztikus eredményekre vezetett. Másfelől azt is konstatálhatjuk, hogy a felsőoktatási törvénytervezet előmunkálatai közben az intézmények vezető testületei együttműködtek a törvénytervezetet készítő, előkészítő kormányzati szakemberekkel és képviselőkkel, és megkezdődött ugyanannak a hamis, hibás folyamatnak a korrekciója is, amely folyamatot, úgy ítéltem, úgy ítélem, anarchisztikus jellegűnek is lehet tekinteni. Mik voltak a legszemléltethetőbb visszásságai ennek a folyamatnak? Nem volt egyértelmű, hogy hova lehet, hova kell, hova érdemes, úgymond, telepíteni az autonómiát. Nem volt egyértelmű, hogy a szakok, a karok, a tanszékek, a tanszékcsoportok, az intézmények viszonyában melyik szint legyen a meghatározó, és ennek a tisztázatlanságnak, a törvénynélküliségnek a következtében nagyon sok helyütt olyan döntések születtek, amelyek, bizony nagyon káros hatással voltak egyes szakokra, egyes karokra, egyes intézetekre. Nem a megfelelő kompetenciával történtek intézkedések, és így - hogy egy egészen személyes példát is hadd mondjak - megtörténhetett az, például a budapesti bölcsészettudományi karon, hogy a magyar irodalom történetének a tanmenetét és tantervi követelményeit úgy lehetett megváltoztatni, hogy a diák szabadon dönthetett arról, hogy a XVIII. század végét, a XIX. század elejét tanulja-e meg és abból vizsgázik-e, vagy a XIX. század második felét + Történeti stúdiumoknál ilyen fajta szabadságot kínálni a diáknak abszurdum, dilettantizmus - de védhető az eset azzal, hogy nem volt törvény, aminek alapján bárki számon kérhette volna az intézmény vezetőjén ezeket a ballépéseket. Nem volt szerencsés - nagyon sok budapesti és vidéki egyetem tapasztalataira hivatkozom itt - az, hogy az egyetemi tanácsokba, a kari tanácsokba úgy vonták be a diákokat, hogy I-II. éves diákok is egyik napról a másikra dönthettek arról, hogy egy adott szak tanszékvezetője ki lehet. Ez nagyon látványos, demokratikus jellegű intézkedés volt, de áldemokráciát mutat, demagógiával volt csak keresztülvihető, és tulajdonképpen arra adott alkalmat, hogy nagyon sok helyütt a politikai és szakmai ellentéteiket úgy élhették ki vagy úgy fejezhették ki az oktatók, hogy felhasználták a manipulálható diákokat valamelyik személy mellett vagy valamelyik személy ellenében. Nem volt megnyugtató az a folyamat sem, ahogyan az elmúlt évtizedek kimagasló teljesítményeket mutató professzoraival elbántak az elmúlt esztendőkben. Sok helyütt indokolatlanul bocsátottak el a nyugdíjkorhatár elérésére hivatkozva professzorokat; sok helyütt ugyanolyan indokolatlanul tartottak meg vagy neveztek ki különösebb szakmai tekintéllyel nem rendelkező oktatókat. Azt mondhatni tehát általánosságban - nem is folytatom tovább a példákat -, hogy a politikai ellentétek, a korábbi szakmai rivalizálás és az újonnan termelődött ellentétek egyszerre határozzák meg az elmúlt néhány esztendő felsőoktatás-politikai gyakorlatát. Éppen ideje, hogy megszülessen a törvény, és ne történhessen a következő esztendőkben olyan, amiért mi nem tudunk felelősséget vállalni. Magáról a törvénytervezetről még mindig nem tudok azelőtt szólni, hogy ne tekintsünk vissza azokra a meghatározó körülményekre, amelyek már nemcsak az elmúlt esztendőkben, hanem az elmúlt évtizedekben nehezedtek rá a magyar felsőoktatásra. Politika és felsőoktatás viszonyáról kívánok néhány szót szólni. Azt hiszem, elég, ha itt csak néhány évszámra utalok, és érzékeltetem ezzel azt, hogy milyen módon befolyásolta a magyar felsőoktatás szerkezetét, területi tagolását például a Trianont követő területi megosztása a magyar felsőoktatás centrumainak. Egy mindmáig érvényesülő tendencia kezdődött meg, a Budapest-centrikusság, mégpedig oly mértékű Budapest-centrikusság, amelynek a továbbfejlesztése, továbbápolása lehetetlen helyzetbe hozhatná azokat a törekvéseinket, hogy a regionális egyetemi központokat fejleszthessük. (16.30) A másik traumatikus hatást a második világháború után, még pontosabban 1948 után a magyar elit értelmiségnek, a professzori kar jelentős részének a visszavonulása, illetve emigrációja okozta. Hasonló jelenség következett be 1956 után. Ennek a hatását mindmáig nem tudtuk kiheverni, és megerősítette, felerősítette ezt a negatív hatást, hogy a pártállami időszak utolsó éveiben egyre lehetetlenebbé vált a magyar felsőoktatás dolgozóinak megtartása felsőoktatási intézményekben a katasztrofálisan alacsony bérek miatt. Folytatódik tehát egy emigráció anélkül, hogy ezt a külföldi intézményekben, kutatóműhelyekben gazdag tapasztalatokat szerző értelmiséget vissza tudnánk kellő mennyiségben és minőségben hódítani a magyar felsőoktatás számára. Végezetül nem hagyhatom említés nélkül az utolsó két-három évtized negatív tendenciáit, amelyek abból következtek, hogy egy rossz lelkiismeretű értelmiségi politika határozta meg a felsőoktatás irányítását is. Rossz lelkiismeretű értelmiségpolitikáról beszélek, mert az jellemezte ezt a politikát, hogy egyfelől elvtelenül juttatott pozíciókba, felsőoktatási pozíciókba arra érdemtelen embereket, elvtelenül kezdeményezte intézmények, tanszékek, karok alapítását, és elvtelenül kezdett bele, vágott bele egy nagyarányú létszámfejlesztésbe a felsőoktatásban. Nem maga a létszámfejlesztés volt vitatható, hanem annak a szempontrendszere. Ugyanakkor, amikor ezt megállapítjuk, azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a rossz lelkiismeretű értelmiségpolitikának másik következménye az volt, hogy ez volt az a terep többek között, ahol a hatalom megpróbált egyezkedni az értelmiséggel, megpróbált elfogadható kompromisszumokat kötni, és e kompromisszumok jegyében nagyon jó műhelyek, tudományos műhelyek is születtek, nagyon jó kinevezések is születtek, és tömérdek nagyon jó munka is született. Mindezt azért kell együtt szem előtt tartani, mert csak e diagnózis alapján lehet értékelni a felsőoktatás törvénytervezetét. Nem várhatunk sem a Kormánytól, sem a Parlamenttől olyan előterjesztést, amelyik szellemében azt a benyomást keltheti, azt ígéri a társadalomnak, hogy a múlt több esztendős, több évtizedes terhes örökségét ez a törvény - életbelépése pillanatától - fel fogja számolni. Itt azt tudjuk csak ígérni, hogy a törvény megindíthat egy olyan folyamatot, amelyben ezek az anomáliák, ezek a feszültségek folyamatosan oldódni fognak. Nem tudjuk egyik napról a másikra megszüntetni a felsőoktatás Budapest- centrikusságát, de a törvény nyomán minden eszközzel támogatnunk kell a debreceni, a miskolc-egeri, a szegedi, a pécsi, a veszprémi és újonnan keletkező egyetemek fejlesztését, ahol lehet, universitasokká történő alakulását, s ahol lehet, a külföldi kapcsolatrendszereik megteremtését. Nem tudjuk egyik napról a másikra megállítani az emigrációs folyamatot, de mindent el kell követni a törvény megszületése után - és erre a törvény felhatalmazást fog adni a Kormánynak -, hogy lehetővé tegye a fiatal oktató- és kutatógenerációknak a külföldi tanulmányutakat, a külföldi munka lehetőségét, a Nyugaton dolgozó nagy tekintélyű professzoroknak pedig a többszemeszteres magyarországi működését. Nem tudjuk, nem tehetjük meg azt, hogy politikai megfontolásokra hivatkozva elbocsátjuk, elbocsáttatjuk azokat az oktatókat, akik az elmúlt évtizedekben ideológiai tárgyak oktatásával kerültek be egyetemekre. Semmiféle politikai szempontú szelektálást nem hajthatunk végre, de a törvény nyomán megtehetjük és meg kell követelnünk azt, hogy a legszigorúbb minőségi kritériumok alapján történjék az egyetemi felsőoktatási előmenetel. Nekünk, törvényhozóknak ezt kell majd számon kérnünk. Most néhány szót arról, hogy melyek azok az érintkező problémakörök, amelyek az akadémiai törvénytervezetet és a felsőoktatási törvénytervezetet együtt teszik tárgyalhatóvá. Lényegében a felsőoktatás autonómiájának igényéről, szükségletéről van szó. Arról van szó, hogy a klasszikus középkori hagyományoknak és a modern nyugat-európai, nyugati gyakorlatnak megfelelően a magyar felsőoktatást önállóvá kell tenni, a lehető legnagyobb mértékben gazdaságilag és a lehető legnagyobb mértékben politikailag, és mindenek előtt szakmailag. Az a kérdés, hogy ez az önállóság megteremthető-e, megvalósítható- e akkor, ha a két törvénytervezetet változatlan formában fogadná el a Parlament. A két éven keresztül zajló viták a bizottságokban - a rektori konferencia, a főiskolai igazgatói konferencia, a viták az érdekvédelmi szövetségek képviselete részvételével, a Kormány képviselőivel és a kulturális bizottság tudománypolitikai és felsőoktatási albizottságaival - tulajdonképpen jelentős eredményt értek el. Elérték azt, hogy tisztázódott a felsőoktatás autonómiája elsősorban a tudományos minősítés kérdésében, ami azt jelenti, hogy az egyetemeken, a főiskolákon belüli előmenetel kizárólag olyan minősítési rendszer eredménye lehet, amely minősítést maguk az intézmények végzik, vagyis a doktori fokozat, az egyetemen megszerezhető doktori fokozat válik alapjává az egyetemi docensi, egyetemi tanári kinevezéseknek. Itt tehát az Akadémiának az a korábbi hatásköre, jogosítványa, hogy csak az általa hitelesített tudományos fokozat alapján lehessen professzori kinevezést előterjeszteni, megszűnik. Nem kisebb jelentőségű a vitáknak az az eredménye, hogy a tudományos és felsőfokú intézményeknek az akkreditálása megint csak nem a Magyar Tudományos Akadémia jogosítványai közé tartozik, hanem egy akkreditációs bizottság hatáskörébe utaltatik a törvény által. Ebben a bizottságban az Akadémia természetesen súlya, tekintélye alapján részt vehet, de jogilag nem az Akadémia lesz, amelyik megmondja, hogy melyik felsőfokú intézmény alkalmas arra, hogy egyetem címet viseljen, hogy tudományos kutatómunkát folytathasson stb., stb. Azt mondhatom, hogy ebben a két kérdésben - tehát a tudományos minősítés és az akkreditálás kérdésében - a felsőoktatási törvénytervezet megnyugtató eredményt ért el és megnyugtató módon terjeszt elő javaslatot. Azzal együtt, hogy nem vette el az Akadémiának azt a lehetőségét, azt a jogát, hogy akadémiai doktori címet adjon. Ez egy tudományos rang anélkül, hogy az előmenetel szempontjából jogilag számba vehető lenne. Nem vette el az Akadémiának azt a jogát, hogy egy Athenaeum-bizottságot hozzon létre, amelyik javaslatokat tehet az akkreditációs bizottságnak, és minden fontos tudományos minősítési kérdésben, de jogilag nem az Athenaeum-bizottság fogja az akkreditálást végezni. Nem ilyen megnyugtató még a törvénytervezet jelenlegi formájában a tudományos kutatóintézetek, az Akadémiához tartozó intézményhálózat, intézethálózat jövője. Nem megnyugtató, de hadd tegyem mindjárt hozzá, hogy nem is lehet ma még megnyugtató módon olyan paragrafust fogalmazni, amelyik mindenki számára elfogadható lenne. Itt ugyanis egy elvi problémával is szembesülünk. Egyfelől ugyanis jogos az egyetemeknek az az igénye, hogy a lehető legnagyobb mértékben kapjanak tudományos műhelyeket, intézeteket, telepítse oda a törvény az egyetemekhez a kutatóintézeteket, teremtődjék meg kutatás és felsőoktatás egysége. Ismétlem, jogos ez az igény. (16.40) De ha jogosnak tartjuk ezt az igényt is a Parlament részéről, hogy előbb akkreditálni kell a felsőfokú intézményeket, akkor belátjuk azt, hogy addig nem lehet véglegesen többszáz milliós értékű intézeteket felsőfokú tudományos, felsőfokú oktatási intézményeknek adni, amíg ez az akkreditáció meg nem történik. Itt tehát a törvény megszületése és a törvényben megfogalmazott elvek érvényesítése, gyakorlatba ültetése között szükségképpen el kell telnie néhány esztendőnek. E néhány esztendőnek az áthidalására vonatkozóan én azt hiszem, nagyon fontos, nagyon termékeny vita várható a kulturális bizottságban, az alkotmányügyi bizottságban, mert itt módosító indítványokkal kell olyan átmeneti formákat találni, amelyek mind a két érintett fél számára megfelelnek. Egészében tehát azt mondhatom, hogy a felsőoktatás és a tudományos kutatás közös problémáit érintő kérdésekben többnyire jó megoldásokat kínál a két törvénytervezet, de vannak még nyugtalanító fejezetek is az akadémiai törvényben, amelyeknek a vitája a következő hetekben várható. Egyetlenegy elvi fontosságú kérdésre térnék még ki, és ezzel be is fejezem mondandómat. Az akadémiai törvény egy helyütt megnevezi a Széchenyi Művészeti Akadémiát, mint olyan intézményt, amelyikkel társult viszonyba került a Magyar Tudományos Akadémia. Azért tartom politikai fontosságúnak azt a kérdést, hogy egy a Magyar Tudományos Akadémiáról szóló törvényben szó legyen-e művészeti akadémiáról vagy sem, mert hiszen jól tudjuk, hogy nemcsak a Széchenyi Művészeti Akadémia tart igényt a művészeti akadémia funkcióira. Ha tehát egy Akadémiáról szóló törvény szentesít egy intézményt, egy akadémiát a már meglévő másik nélkül, vagy az ezután születők nélkül, anélkül, hogy a törvény utalna az akadémiák megalakulásának lehetőségeire és rendjére, akkor ez a törvény olyan feszültségeket indukálna a magyar művészeti, szellemi életben, amelyért a felelősséget azt hiszem, hogy a Parlament nem vállalhatja. Ezért ebben a kérdésben is komoly vitákra lehet számítani. Azzal zárom mondandómat, hogy kérem a tisztelt ellenzéket, fogadják el az MDF álláspontját mint nyitott, vitára kész, vitára alkalmas álláspontot, azzal az igénnyel, hogy lehetőleg ez év nyaráig, a nyári szünet megkezdéséig tegyünk pontot a törvényjavaslatok végére. Köszönöm szépen. (Taps.)