DR. ILKEI CSABA (független): Köszönöm a szót, Elnök Úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Miniszter Úr! A május 3-án benyújtott interpelláció szövege némi rövidítéssel a következő: Budapest XXII. kerületének Önkormányzata beperelte a magyar államot és a Metalloglobus Vállalatot tömeges környezetszennyezés és egészségkárosítás miatt. Tette ezt a saját és az 1273 károsult lakos nevében, 5,6 milliárd forintnyi kártérítési igénnyel. A Fővárosi Bírósághoz benyújtott kereset ezenkívül követeli a veszélyeztető magatartástól történő eltiltást, az eredeti állapot helyreállítását, járadék megállapítását. A példátlan környezetszennyezés veszélyeit a hatvanas évektől észlelték tömeges méretekben, noha a nagytétényi gyár területén 1910-től foglalkoztak ólom-, cink- és réztartalmú anyagok gyártásával, feldolgozásával. 1953-ban jelentősen bővítették az ólomfinomító kapacitást. A hulladék akkumulátorokból olyan technológiával nyerték ki az ólmot, melynek révén ólomoxid-tartalmú füst került a levegőbe, és az vastag, fehér porrétegként csapódott le a lakó- és középületekre, a kertekre és az állattartó telepekre. 1963-64-ben felszereltek egy filter berendezést a kéményre, hogy az ólomoxidot visszatartsa. Ám amikor a szűrő megtelt, és akadályozta a füst távozását, akkor egyszerűen átvágták, és a mérgező anyag továbbra is a levegőbe került. 1977-ben a nagytétényi üzem orvosa megállapította: több mint száz dolgozó súlyosan ólommérgezett. A KÖJÁL-vizsgálat igen magas ólomszenynyezettséget tárt fel. Ekkor derült ki: egy év alatt 197 tonna mérgezőanyag került a levegőbe, ezért 1977 nyarán a Metallochémia gyáregység környezetét, 62 utcában lévő ingatlant 6000 ott lakó felnőttel és 1080 gyermekkel veszélyeztetett körzetnek kellett nyilvánítani. 1978-ban az ólomkohászat helyébe a feketeréz-kohászatot telepítették, amelynek mellékterméke szintén mérgező ólomvegyület volt. A talaj ólomszennyezettsége olyannyira károsította a haszonnövényzetet, hogy annak fogyasztását meg kellett tiltani. A hulladékanyag szakszerűtlen tárolása következtében az esővíz jelentős zöldterületet mérgez. Még ma is 3 millió köbméter salakhányó tartalmaz mérgező anyagokat a gyáregység területén, és a diffúzszennyezés naponta veszélyezteti a környék lakosságát. A gyár három éve üres fantomként áll, a károsultak azonban mindeddig képtelenek voltak a nekik megfelelő kártérítéshez jutni. A teljes talajcserére akadna vállalkozó, ehhez azonban utcák sorát kellene szanálni, házakat lerombolni. De a lakosság zöme nem kíván költözni, inkább csak a kertek talajcseréjét kéri, vagy azt javasolja: az egészségkárosodásért adjanak kártérítést, és aztán ki-ki eldöntheti: elmegy-e a fővárosi panel tartaléklakásokba, vagy vállal-e többéves házépítési procedúrát, ha a kártérítés összege fedezi azt? Tapasztalható némi aggodalom is, miniszter úr, azért, mert az állami pénzből finanszírozandó talajcsere csak a vállalkozó cégnek lehet kitűnő üzlet az adófizetők terhére, de nem biztos, hogy ma már szükséges, hiszen a növényzet talajból történő ólomfelvétele folyamatosan csökken. Az összképet bonyolítja az a sajátos helyzet, hogy a kerületben hat olyan gócövezet található, ahol a rákos, daganatos betegségek megszaporodtak, előfordulásuk gyakoribb a fővárosi átlagnál, ám az ivóvízbe a hatvanas évek óta esetleg bekerült rákkeltő anyagok forrásait soha nem vizsgálták. Ezzel összefüggésben említik a Fővárosi Gázműveknek a Dunába történő kátránykibocsátást, a budaörsi hadiüzemek által a hosszúréti patakba engedett ferrocianidokat és kátrányszármazékokat. Nemkülönben veszélyesnek tartják a Chinoin nagytétényi gyárát (Az elnök poharát kocogtatva jelzi az idő múlását.) és a Budapesti Kénsavgyárat a Bartók Béla úti lakótelep mellett. Ezeket azonban átfogó vizsgálat sohasem elemezte, az ólomfertőzés és a rákepidémia a kiváltó okok tekintetében keveredik egyes környezetvédő csoportok értelmezésében. Befejezésül, tisztelt miniszter úr! Tapasztalataim szerint a lakosság üzleti érdekektől mentes, objektív, szakszerű vizsgálatban