DR. FEKETE GYULA (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Az országgyűlési képviselők választásáról szóló törvény a parlamentáris demokráciák legfontosabb alaptörvénye. Magyarországon az 1848. évi V. törvény tekinthető az első olyan törvénynek, amelyik a korábbi rendi országgyűlések helyébe az egész lakosságot, az egész népet képviselő, úgynevezett népképviseleti országgyűlés összehívását kívánta elérni. Akkoriban persze természetesnek tekintették, hogy csak bizonyos jövedelemszint felett, akkor ez legalább 100 ezüstforint jövedelem volt évente, vagy bizonyos vagyonnagyság felett - akkor ez legalább 300000 forint értékű ház vagy föld birtoklása volt - lehessen bárki is szavazópolgár, ezzel egyidejűleg a nőknek még nem volt szavazati joga. Az első népképviseleti elvet valló választójogi törvényünk mindössze a lakosság 7,1%-a számára biztosította a választójogot. A választópolgárok össznépességhez viszonyított aránya csak az 1918. évi I. számú néptörvény hatálybalépése után haladta meg a 10%-ot a nők választójogának a törvénybeiktatása révén. A két világháború között is érvényben maradtak a választójog iskolázottsághoz, jövedelemhez és vagyonhoz kötődő feltételei, így akkoriban csak a ma választásra jogosultak alig fele szavazhatott. Ma az ország történetében 35. népképviseleti választások előtt a lakosság 73%-a jogosult szavazásra. A most tárgyalt törvénytervezet parlamenti vitája során elsősorban négy vitatott kérdés körül csaptak össze az érvek és az ellenérvek. Növekedjen-e a képviselők száma, megváltozzon-e a szavazatiküszöb-érték, amit el kell érniük a választásokon induló pártoknak, ha a listán szereplő jelöltjeiket mandátumokhoz kívánják juttatni? Milyen feltételek mellett lehessen pártoknak közös listákat összeállítaniuk vagy listákat összekapcsolniuk, illetve hogyan tegyék lehetővé a külföldön tartózkodó magyar állampolgárok szavazati jogának az érvényrejutását? Az Országgyűlésbe delegált képviselők számát több képviselő, illetőleg képviselőcsoport látványosan 100-130 fővel kívánná csökkenteni. A javaslatok indoka az, hogy egy kisebb Országgyűlés hatékonyabban és olcsóbban működhetne. Meg kell jegyeznem, hogy az ilyen indítványok mögött gyakran tetten érhetően ott húzódik a parlamentáris demokráciát tagadó nézetek propagandamunkája. Sajtó-összeköttetéseik révén szinte naponta sulykolják az emberekbe, hogy a korábbi pártállam jobban működött, túl sokba kerül a Parlament, és a képviselők miatt él rosszul a lakosság. Csak röviden utalok a Népszava egyik ilyen tartalmú, október 11-én megjelentetett hirhedett cikkére, vagy a Cigány Kritika című lap most a képviselőkhöz eljuttatott számának a vezércikkére. Mindenki jobban élne tehát e vélemények szerint, ha nem kellene pénzt áldozni az Országgyűlés fenntartására. Vajon van-e igazságtartalma ezeknek az érveknek? Nos, ha belelapozunk a parlamenti statisztikákat részletező politológiai szakkönyvekbe, akkor a Magyarországhoz hasonló lélekszámú országokban az országgyűlés taglétszáma is hasonló. Például Belgiumban a két ház létszáma 394 fő, Bulgáriában 400 fő, Svédországban 349 fő. Nem tekinthető tehát aránytalanul nagynak a magyar Parlament a nemzetközi adatok ismeretében. A népképviselet és a tárgyalóképesség együttes szempontjait figyelembe véve a hazánknál kisebb lélekszámú országokban relatíve több a képviselő, azaz egy képviselőre jóval kevesebb választópolgár képviselete hárul például Mongóliában, Albániában, Írországban, Norvégiában, míg a nálunk lényegesen nagyobb országokban egy képviselőre több képviselt állampolgár jut. Van ugyanis egy képviseleti szervezet működőképességéhez szükséges létszámnak alsó határa, és van felső határa is. Magyar szemszögből esetleg eltúlzottnak tűnhet Európa legrégebbi parlamentjének, az izlandi parlament alsó és felső házának a 60 fős létszáma. Sokan kérdezhetnék itthon, hogy minek tart el egy miskolcnyi lakosságnak megfelelő népesség ekkora parlamentet, hiszen Magyarországon ezt a feladatot 4-5 képviselő már ellátja? Nos, azért tart el ennyi képviselőt Izland, mert nem talál 4-5 olyan embert, akik egyaránt járatosak a pénzügyekben és a külpolitikában, a hadügyekben és az államjogban, a szociálpolitikában és a környezetvédelemben, az oktatásban és a műszaki fejlesztésben. A tudományos ismeretek és a követelmények mai színvonalán a parlamenti képviselők létszámának alsó határa nagyon rugalmatlan küszöb, valahol a 60 és a 100 fő között van. Van felső határa is az eredményes működésnek, például a Kínai Népköztársaság 2978 képviselőből álló országgyűlése nyilvánvalóan teljesen működésképtelen lenne, ha a magyar viszonyoknak megfelelő követelményekkel kellene szembesülnie. Pedig ott egy képviselő mintegy tízszer annyi lakost képvisel, mint magyarországi képviselőtársa. A parlamenti képviselőknek nem csupán járatosaknak kell lenniük - nem egyenként, hanem összességükben - a törvényhozás tárgyát képező társadalmi, gazdasági, műszaki és természettudományi ismeretekben, hanem élénk kapcsolatokat kell tartaniuk más parlamentek tagjaival, így az Európa Parlamenttel, az Európa Tanáccsal, nemzetközi, emberi jogi és környezetvédő szervezetekkel, az Egyesült Nemzetek Szervezetének legkülönbözőbb szakintézményeivel, például a VHO-val, a FAO-val vagy az ILO-val. Ezek a kötelezettségek állandóak, azaz kisebb parlament esetén relatíve több képviselőt kötnének le, és ezért még több probléma adódna az ilyen kapcsolatok ápolása miatt, elkerülhetetlen és szükséges hiányzások miatt. Összegezve az eddig említett érveket, és most nem említve azokat a statisztikákat, amelyek szerint egy listás képviselőket feláldozó kisebb parlament óhatatlanul antidemokratikusabb és kisebbségi véleményeket kirekesztőbb lenne. Nagy biztonsággal megállapítható, hogy a képviselők számának a csökkentését célzó javaslatok nem megalapozottak, és megvalósulásuk következményeit nem mérték fel kellő kritikával az indítványozók. A lengyelországi választások után egyre több aggodalom övezi azt a javaslatot, miszerint minimálisan 5%-os szavazati arányt el kell érniük azoknak a pártoknak, amelyek listán szereplő jelöltjeiket mandátumokhoz kívánják juttatni. Lengyelországban az érvényes szavazatok 43,09%-ával a képviselői helyek 75%-át nyerték el a győztes pártok. (19.30) Ezt az aránytalanságot az idézte elő, hogy a szavazatok 34%-át - mintegy 6,5 millió szavazatot - érvénytelenítettek, de ezeket nem semmisítették meg, hanem szétosztották őket a parlamenti képviseletet elnyert pártok között. Milliók szavazatait olyan pártok kapták meg ily módon, amely pártok ellenében adták le szavazataikat eredetileg a választópolgárok. Nagyon magas tehát ez az 5%-os küszöb, és nagyon veszélyes következményekkel járhat, ha a választók mintegy harmada nem látja viszont a Parlamentben az általa választott politikai erőket. Ha negligáljuk a véleményüket, akkor mi idézzük azt elő, hogy az utcán kapjanak nyilvánosságot, és esetleg az utcán dőljenek el olyan kérdések, amelyeknek az Országgyűlésben lenne a helyük. Gyakran hallható, hogy a szélsőséges pártok térnyerése miatt szükséges a Parlamentbe jutási küszöb emelése. Nos, az 1990. évi választásokon sem a különböző szociáldemokrata pártok, sem a zöldek, sem a Vállalkozók Pártja, sem a Magyar Néppárt, Nemzeti Parasztpárt, sem a Liberális Párt, sem az Agrárszövetség nem szerepelt szélsőségesen. Nem érdemlik meg tehát a szélsőséges minősítést, holott az érvénytelenített szavazatok többségét ezek a pártok kapták. Akkor közel 800 000 szavazatot kellett érvényteleníteni, 5%-os küszöbérték esetén esetleg több mint egymillió szavazatnak ez lenne a sorsa. Várható-e ettől az esetleg egymillió szavazópolgártól - azaz minden negyedik- ötödik szavazótól -, hogy tisztelje a parlamentarizmust, és fogadja el az Országgyűlés által hozott törvényeket mint a csorbítatlan népakarat megnyilvánulását? Nyilvánvalóan a kívánatosnál több állampolgár érezné úgy, hogy csorbul a népképviselet elve, mivel nem látja az Országgyűlésben az őérte küzdő erőket. Már a 4%-os küszöb is eltúlzott például a kisebbségi véleményeket hagyományosan toleráló, a másságot respektáló skandináv országok választópolgárainak a szemszögéből, ahol csak egy 2%-os küszöb beiktatását vélték indokoltnak. Megmagyarázhatatlan a küszöbérték 5%-ra való megnövelése és ezáltal esetleg egy 300000 szavazatot kapott párt szavazatainak az érvénytelenítése olyan körülmények között, amikor éppen azon fáradozik az Országgyűlés, hogy a majdan érvénytelenné tett 300000 szavazat pusztán egy százalékáért, egyszázad részéért érvényes parlamenti mandátumokat ismerjen el. Előállhat olyan fals helyzet is, hogy több mint egymillió szavazónak egyetlenegy mandátumot sem sikerül szereznie, míg alig több mint 30000 szavazó 10 mandátumhoz is hozzájuthat. Egy ilyen eredmény a parlamentáris demokrácia érvényesülését joggal kérdőjelezné meg. Több vélemény szerint a parlamenti erők szétforgácsolódását meg lehetne előzni a jelöltállításhoz szükséges kopogtatócédulák számának az 1000 darabra történő felemelésével is. Ez a megoldás valóban nem sértené meg annyira a népképviselet elvét, mint a küszöbérték megnövelése. Tudomásul kell azonban vennünk a kopogtatócédulák beszerzésének a nehézségeit is. A sajtóban, tömegtájékoztatásban terjesztett rémhírek gyakran azt sugallják a választópolgároknak, hogy súlyosan megsérül a szavazás titkossága, mivel könnyűszerrel regisztrálhatják azt, hogy kik milyen jelöltekre adták oda ajánlócéduláikat. Olyan híreket is terjesztettek - és, sajnos, ismét a parlamentáris demokráciát oly mélyen megvető Népszava 1993. évi május 3-ai számára kell utalnom -, miszerint az elhaltak és a kivándoroltak kopogtató- és szavazócéduláival kívánnak győzni jövőre egyes, név szerint megemlített kormánypárti képviselők. Bármennyire is felháborító és nemzetközi megítélésüket romboló az a vád, hogy a kormánypártok a kezükben tartott választási névsorok kopogtatócédulái révén könnyűszerrel csalhatnak és meghamisíthatják a választási eredményeket, tudomásul kell venni az ilyen gyanú terjesztésében érdekelt mediokrácia túlerejét és a választópolgárok magatartására gyakorolt negatív hatásait. Ezért nem látom járható útnak a hivatalos jelöléshez szükséges kopogtatócédulák számának a megnövelését. Még olyan formában sem tudom elfogadni, ahogyan ezt a törvényjavaslat 5. �-ának (2) bekezdése javasolja, miszerint ha több párt ajánlja az egyéni választókerületben ugyanazt a személyt, akkor többször 750 ajánlás legyen szükséges a jelöltség hivatalos elismeréséhez. Valamely politikai személy értéke magasabb kell hogy legyen akkor, ha több párt számára is elfogadható. Azaz semmiképpen sem szabadna megnehezíteni az ilyen jelöltek Országgyűlésbe való bejutását. A pártállamiság irányába történő visszalépés lenne, ha egyéni körzetekben a kopogtatócédulák összegyűjtésének folyamatában olyan kitüntetett szerepre és monopolhelyzetre jogosítanák fel a pártokat, ahogyan a törvényjavaslat idézett szakasza ezt megteszi. Sajnos, választási rendszerünkben a kívánatosnál gyengébb a lakossági kontroll a pártpolitika felett. Erre nem csupán az ajánlócédulák gyűjtésének pártmonopóliummá történő nyilvántartásának a szándéka utal, hanem az is, hogy az egymással alkut, kompromisszumot kötni képes pártok közös vagy kapcsolt listaállítását nem ösztönzi, hanem bünteti a törvényjavaslat. Belül a Parlamentben is tapasztalható, hogy a Házszabály értelmezése olyan irányban tolódik el, amely értelmezés a politikai különállás hangsúlyozását, a pártok közötti lövészárkok mélyítését szorgalmazza. A fejlett demokráciákban már korán felismerték azt a veszélyt, ami a valódi népképviseletre leselkedik akkor, ha a leglényegesebb személyi döntéseket a pártvezetők maguk döntik el, és csak formálisan vonják be a döntésekbe a lakosságot. Nyilvánvalóan fontosabb döntés a listákon szereplő jelöltek sorrendjének a meghatározása, mint például az egyéni körzetekben a jelöltállítás, hiszen a lista élén állók szinte százszázalékos biztonsággal be tudnak kerülni a Parlamentbe. Ellensúlyozandó ezt a kockázatmentességet, sok országban a választópolgárok szavazataikkal befolyásolhatják a listán szereplő személyek sorrendjét, és ily módon megváltoztathatják bekerülési esélyeiket. Dániában vagy Svájcban például előbbre helyezhetik a listán az általuk kedvelt jelölteket a választópolgárok, Ausztriában és Olaszországban a választók azon párt listájáról, amelyikre leadták a szavazataikat, kihúzhatják a nekik nem tetsző politikusokat. Ily módon a bekerülés sorrendjét nem a pártközpontokban döntik el, hanem a végső sorrendet a lakosság alakítja ki. Ausztráliában, Írországban vagy Máltán a szavazópolgárok bármely párt listáját módosíthatják, azaz nem csupán azon párt listájának a sorrendjét, amelyikre leadták a szavazatukat. Első látásra, első hallásra ez nagyon különösnek tűnik, hiszen mivégre szóljon bele például a Demokrata Fórum által ajánlott lista sorrendjébe például egy környezetvédő, a Zöldpártra szavazó választópolgár. E furcsának tűnő jogosítvány magyarázata az, hogy a választás célja nem csupán egy olyan országgyűlés létrehozása, amely különböző politikai erők párbeszédét biztosítja, hanem az is cél, hogy ez az országgyűlés olyan politikusokból álljon, akik egymással párbeszédképesek. A parlamentarizmus eszményét ócsárló, a Parlamentet egymással szemben acsarkodó és gyűlölködő politikusok arénájának feltüntető, kimondatlanul a szélsőjobb vagy a szélsőbal diktatúráját helyeslő törekvések nemcsak Magyarországon veszélyeztetik a parlamentáris demokráciát, hanem a fejlett demokráciákban is. Könnyen kijelölhetik bűnbaknak az egymással ellentétben álló politikusokat is, mint akik felelősek a politikai patthelyzetért, az egy helyben topogásért vagy a döntésképtelenségért. Nos, az ilyen hátsó szándékokat legkönnyebb úgy semlegesíteni, hogy maga a lakosság is felelős az esetlegesen kialakuló kompromisszumképtelenségért, hiszen összességében nemcsak kormányzati többséget választ, hanem olyan ellenzéket is, amelyik építő kritikája révén képes az együttműködésre. Nem éri sérelem az ilyen szavazási metódusnál az ellenzéki pártokat sem, hiszen a többségre szavazó polgárok alapjában nem dönthetik el a kisebbségként parlamentbe jutók körét, pusztán a bekerülés sorrendjét befolyásolhatják. Reálisan felmérve a hazai közállapotokat, számolva a több mint negyven év állampárti hagyományainak a továbbélésével, be kell látni, hogy ma még nem érett a helyzet a listákra ily módon történő szavazás bevezetésére. Véleményem szerint távlati célként ezt kellene elérnünk. Ugyanakkor történelmileg túlhaladottnak tűnik a listákra történő szavazás jelenlegi módszere, amit a politológiai szakirodalom kategorikus listáknak nevez. A mai magyar gyakorlatban a pártközpontok ex cathedra kinyilvánítják a Parlamentbe való bekerülés sorrendjét, és ebbe a sorrendbe a lakosság nem szólhat bele. A probléma nem elhanyagolható, hiszen ha további 13 listás hellyel kibővül az Országgyűlés, akkor a bekerülő képviselők többségének, 56%- ának a személyét a pártközpontok döntik el és nem a lakosság. Ezen mit sem változtat az a tény, hogy a szavazópolgárok - számukra ellenszenves listavezetők esetén megváltoztatva véleményüket - más pártokra adják le szavazataikat. Ezeknél a más pártoknál sem szólhatnak bele a sorrendbe, és a valóságban ezeket a személyeket sem az ő döntésük juttatja az Országgyűlésbe, hanem az adott párt vezetőségének a jóváhagyása. (19.40) Idejétmúlt gyakorlatot őriz tehát a választópolgárok által megváltoztathatatlan, kategorikus lista további fenntartása. Ha az Országgyűlésbe bejutó képviselők többségének személyét illetően a lakosság aktív módon nem tudja kifejteni a véleményét, akkor tovább terjed a politikai apátia, az "úgysem tudjuk befolyásolni az események alakulását" tartalmú rezignált hangulat; azaz távlatban sem képes megerősödni a még zsenge parlamentáris demokráciánk. Szükséges lenne tehát a jelenlegi kategorikus listás rendszer megszüntetése és a lakossági akarat érvényesítése a listákon szereplők sorrendjét illetően. A negyedik vitatott választójogi probléma a külföldön tartózkodó magyar állampolgárok szavazati jogának a kérdése. Sajnos, ebben a kérdésben is rengeteg a ködösítés és a hamis információ. Szinte naponta olvashatók a lapokban azok a vélemények, amelyek azt terjesztik, hogy a Kormány a külföldön élő magyar emigránsok segítségével - azaz csalárd módon - kíván hatalmon maradni; például elég bepillantani a mai Kurír egyik ilyen értelmű írásába. Döbbenetes, hogy a kiváltó okot, az Alkotmánybíróság döntését szinte meg sem említi a tájékoztatás. Az Alkotmánybíróság rótta ugyanis ennek a gondnak a megoldását a Parlamentre. Jelen esetben már az 1989. évi népszavazás előtt sokan kifogásolták, hogy nem szavazhatnak a külföldön tartózkodó állampolgárok. Egy ilyen tartalmú tudósítás található például a Heti Világgazdaság 1989. évi november 18-ai számában is. A panaszok hatására az 1990. évi 3. alkotmánybírósági határozat alkotmányellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a magyarországi állandó lakhellyel rendelkező, de a választás napján külföldön tartózkodó választópolgárokat a választójog gyakorlásából korábban kirekesztő rendelkezéseket. Egy év múlva Hanó Géza tatai lakos beadványát elfogadva az Alkotmánybíróság, az országgyűlési képviselők választásáról szóló törvényben további bekezdést ítélt alkotmányellenesnek az 1991. évi 6. és egyhangúlag meghozott határozatában. Eszerint a magyarországi állandó lakással rendelkező, de a választás napján lakóhelyétől távol lévő állampolgárt olyan helyzetbe kell hozni, hogy élhessen szavazati jogával. Sem kényelmi szempontok, sem technikai nehézségekre való hivatkozás, sem a választási eredmény minél rövidebb idő alatt történő nyilvánosságrahozatalára irányuló célkitűzés nem szolgálhatnak alapul a külföldön tartózkodók választójogának korlátozásához - olvasható az alkotmánybírósági határozatban. Ugyancsak a határozat utal arra is, hogy a szóba jöhető technikai megoldások közül annak a kiválasztása, amely a legnagyobb garanciát nyújtja a választások tisztaságára nézve, egyszersmind biztosítja a szavazás titkosságát is, a törvényalkotóra tartozik, ezért a kérdéssel mint hatáskörén kívül esővel, az Alkotmánybíróság nem foglalkozik. Ennél a pontnál, a technikai megoldások fázisánál állunk jelenleg, és jogosan elvárható lenne, hogy az Országgyűlés minden tagja fáradozzon az Alkotmánybíróság által feladott lecke megoldásán, vagy legalábbis ne akadályozza azokat, akik a feladatmegoldást vállalták. A feladat megoldását nehezíti, hogy megszűnt az állandó lakóhely mint minősítés, hogy megkérdőjelezhetetlenül magyar állampolgároknak minősülnek a több évtizede kint élő és állampolgárságukat őrző magyarok; hogy már 1945-ben megszűnt a szavazati jog adófizetéshez való kötése - történelmileg visszalépés lenne tehát egy ilyen feltétel visszaállítása. Nagyon sok ország választójogi törvénye egyáltalán nem korlátozza az országhatáron kívül tartózkodók és tartósan kívül élők szavazati jogát. Ilyen országok például Bulgária, Finnország, Franciaország, Görögország, India, Izrael, Japán vagy Kanada. Mégis, az országok többsége megkövetel valamilyen formális jelenlétet, lakóhelyi bejelentkezést, tudva azt, hogy ez sehol nem okoz különösebb nehézséget. Nálunk sem ütközne akadályokba, ha több évtizede külföldön tartózkodó hazánkfia valamelyik rokonánál be kívánna jelentkezni. Formális lenne tehát egy ilyen feltétel és nem érdemi. Éppen formálissága miatt több országban megszabják, hogy a választások előtt mennyi ideig kell ilyen belföldön bejelentett címmel rendelkeznie a választópolgároknak. Ez az időszak Argentínában két év, a Bahama-szigeteken egy év, Ausztráliában három év, Jordániában öt év. Több országban hosszabb az időtartam a választható állampolgárok esetében, mint a választópolgárok esetében. A rémhírterjesztések megelőzése, a kedélyek lecsillapítása érdekében célszerű lenne ilyen időlimiteket beépíteni a törvényjavaslatba; úgy tudom, hogy már készül ilyen jellegű módosító indítvány. És nem tartom valószínűnek, hogy az Alkotmánybíróság megsemmisítene egy olyan jellegű, belföldi bejelentkezést előíró és ezáltal szavazati jogot korlátozó előírást, amely a világ legtöbb országában általános és elfogadott. Tisztelt Országgyűlés! A felsorolt adatokkal és tényekkel érzékeltetni kívántam, hogy nagyon nehéz feladat megoldása előtt állunk. Célom jelenleg nem az, hogy a nemzetközileg leginkább elfogadott és helyeselt választójogot teremtsük meg egy új törvény révén, hanem csupán annyi, hogy ne maradjunk le, ne távolodjunk ettől a mércétől. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)