SOÓS KÁROLY ATTILA ipari és kereskedelmi államtitkár: Köszönöm a szót, elnök úr. Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Az 1996. évi budapesti nemzetközi szakkiállítás - rövidebb nevén EXPO - megrendezésének kérdése most, a lemondásáról szóló törvényjavaslat kapcsán, de már korábban is hosszú évek óta sok-sok plenáris és bizottsági ülésen, sõt a Parlament falain kívül is gyakran túlfûtött hangulatú vitákat váltott ki. Ezzel a záróbeszédemmel aligha fog lezárulni a vita. Emellett úgy vélem, hogy erõmet meghaladó erõfeszítésbe kerülne további érveket találni a szakkiállítás mellett vagy ellen, hiszen mi, magyarok közismerten találékonyak vagyunk - különösen, ha idõnk is van rá... (Szórványos derültség.)... -, most pedig mintegy tizenhárom év állt rendelkezésre ahhoz, hogy minden lehetséges érvet és ellenérvet kitaláljunk. Ezért is kérem, nézzék el nekem, ha vadonatúj érvelési anyaggal nem szolgálok, csupán arra vállalkozom, hogy összegezzem az elmúlt közel egyhónapos parlamenti vita tapasztalatait.
Kiindulópontom az expópárti felszólalók egy alapvetõ, néha kimondott, néha csak mögöttes tézise. E tézis szerint az expó egy nagy terv, egy vízió, amely egyszerre ragadja meg a magyar és a külföldi befektetõk, a beruházásokat kivitelezõk, a vidéki kísérõrendezvényeket szervezõk, a hazai turisták és az érdekes utazási célpontokat keresõ gazdag külföldi turisták fantáziáját - vállalkozni, cselekedni, illetve pénzt költeni akarását. Az expópártiak azt mondják: kell egy ilyen terv, kell egy ilyen vízió. És igazuk van - valóban kell. Egy országot csak olyanok kormányozhatnak, akik tudnak olyat javasolni, ami megmozgatja a beruházók, polgárok, bel- és külföldiek fantáziáját, vállalkozni vagy éppen költekezni akarását.
(17.40)
Nem kis kockázatot vállal ugyanakkor az, aki egy ilyen tervet, ilyen víziót megfogalmaz, meghirdet és megvalósítani kezd. Ne menjünk messzire, nézzük a mostani szocialista-liberális kormány terveit! Ez a kormány új munkahelyek százezreit akarja megteremteni az országban. Ezért javasolja a társasági adónak, a vállalkozásokból ki nem vont nyereség adójának a felére csökkentését, ezért javasolja az export ösztönzésének új módjait és sok egyebet. Ez a szocialista-liberális kormány véget akar vetni a keleti- északkeleti országrész súlyos gazdasági hanyatlásának, ezért dolgozik komplex területfejlesztési terveken, amelyeket hónapokon belül ország-világ nyilvánossága elé tár. Ez a kormány privatizálni akarja az energiagazdaságot, versenyt akar bevezetni az energiatermelésben, mert így lehet majd olcsón termelni az energiát, amely a gazdasági teljesítmény és az életszínvonal emelkedésének egyik fõ alapja lesz.
Vajon jók, mozgósító erejûek-e az új kormány tervei, víziói, megfelelõek-e az ezek mellé rendelt eszközrendszerek? Ez most, a kormány mûködésének elsõ hónapjaiban szakmai elemzések, elõrejelzések, számítások és nem utolsósorban hitek kérdése. Ilyeneket fogalmazunk meg - és csak ilyeneket fogalmazhatunk meg - egy új kormány új programja kapcsán. Nem beszélhetünk a gazdaság, a társadalom tényeirõl, hiszen azokat az éppen csak hogy megfogalmazott tervek még nem befolyásolhatták. Reméljük, hogy a kormány megalapozott elgondolásai hamarosan megmutatják eredményességüket, és ez egyebek mellett a közterhek csökkenését is jelenti majd.
Az viszont tény, hogy nem ez a helyzet az expóval. Az expópárti hozzászólásokat hallgatva hasonlóan új programnak, víziónak vélhette volna valaki az expó gondolatát is. Az expó ötlete tizenhárom, a megvalósításáról szóló törvény hároméves. Mégis keveset hallottunk az expópártiaktól arról, hogy eddig az ambíciózus célok meghatározásán, az álmokon kívül mi is történt expóügyben. Pedig ilyen hosszú idõ után már nem illendõ a hangsúlyt a tervekre helyezni. Ilyenkor már szólni kell a tényekrõl. A törvény meghozatala óta eltelt három évben az expóvízió állítólagos mozgósító erejének a bel- és külföldi beruházók körében kellett volna érvényesülnie. A világkiállítást a törvény szerint alapjában véve vállalkozói alapon kellett volna finanszírozni. Az elõkészítés idején Baráth Etele, késõbb Barsiné Pataky Etelka dollármilliárdokról beszélt, amelyek külföldön arra várnak, hogy az expóberuházások megvalósítására idetódulhassanak.
Tisztelt képviselõtársaim, ki kell mondani, megalapozatlan volt ez a vízió, ugyanis nemcsak nem tódultak a dollármilliárdok, de egyáltalán nem jöttek. E tekintetben az expó az elképzelhetõ legsúlyosabb teljes fiaskónak bizonyult. Egy olyan országban, amely egyébként hét és fél milliárd dollárt tudott bevonni. Ez az elképzelhetõ legteljesebb fiaskónak bizonyult.
Ezzel szemben egyesek néha azzal próbálnak meg érvelni, hogy a Gyõr- Hegyeshalom koncessziós autópálya építése sikeres, és azt eredetileg a világkiállításhoz kapcsolódva hirdették meg. Ez igaz. De az is igaz, hogy a koncessziós társaság finanszírozóit - akik egyikével nemrégiben találkoztam - a legcsekélyebb mértékben sem érdekli az, hogy lesz-e világkiállítás vagy sem. Õk az autópályát minden bizonnyal akkor is megvalósították volna, ha ezt bármi máshoz, s nem az expóhoz kapcsolódva hirdettük volna meg.
Tisztelt Képviselõtársaim! Ugyancsak felülmúlhatatlan mértékû bukás az expó a magyar vállalkozók beruházásokra késztetésében. Ezzel kapcsolatban hadd emlékeztessem önöket: a kormány arról hozott döntése után, hogy az expó lemondását fogja javasolni a parlamentnek, több vállalkozói érdekképviselet felhívással fordult tagjaihoz. A felhívás szerint a vállalkozóknak - akik az expóhoz kapcsolódó beruházásokba kezdtek - kártérítési igényt kellett volna bejelenteniük a kormány felé. A kormányhoz pedig egyetlen fillér ilyen igény sem érkezett. Úgy látszik tehát, hogy ilyen beruházásokba egyáltalán nem kezdtek, ami nem is meglepõ, hiszen komoly beruházást egy néhány hónapos rendezvényre a saját pénzébõl senki sem valósít meg. Ilyen balek csak az államkincstár tud lenni, tisztelt képviselõtársaim. De persze nem egy olyan szorongatott helyzetû államkincstár, mint a miénk. Mi most kénytelenek vagyunk alaposan megnézni, hogy mire költjük az adófizetõk pénzét.
A vállalkozói expó legenda, amelyre az expópártiak korábban az érvelésüket építették, ilyen módon már a múlté. Az expóvízió mozgósító ereje ezen a területen - ismétlem - a semmivel volt egyenlõ.
Kérdés, hogyan állunk az expó másik nagy remélt mozgósító erejével, azzal, hogy állítólag jómódú turisták özönét zúdítaná ránk, akik nálunk rengeteg pénzt költenének. Itt persze még tervrõl van szó, nem úgy, mint a beruházóknál, de azért itt is vannak olyan tények, amelyekrõl az expópártiak szívesen megfeledkeznek. Megfeledkeznek például arról, hogy a gazdag turisták rendelkezésére álló elegáns szállodahálózatnak Magyarországon nincsenek számottevõ kihasználatlan kapacitásai. Új ilyen szállodák építésére nincsenek vállalkozók. De ha lennének is, már nem tudnák az építést idejében befejezni. Tehát az állítólag ide özönleni kívánó gazdag turistákat egyszerûen nem tudnánk fogadni, õk itt nem tudnák elkölteni a pénzüket.
Megfeledkeznek az expópártiak a sevillai világkiállítás tapasztalatairól is, arról, hogy annak évében csökkent a Spanyolországba látogató gazdag német turisták száma, helyettük viszont növekedett a szomszédos Portugáliából, Nyugat-Európa legszegényebb országából érkezõké. Hozzánk persze nem Portugáliából, hanem a környezõ országokból érkeznének majd látogatók.
Igaz persze, hogy a Sevillával való összehasonlítás nem igazán jó. Az "A"- kategóriás általános kiállítás volt, körülbelül 10 milliárd dollár ráfordítással, a miénk "B"-kategóriás szakkiállítás lenne, alig több mint másfél milliárd dolláros ráfordítással. Így a miénk sokkal inkább összehasonlítható az 1992-es genovai világkiállítással, amelynek költsége körülbelül 1 milliárd dollár volt. Tessék figyelni a számokra! Körülbelül 1 milliárd dollár költség, és körülbelül 1 millió fizetõ látogató. Így könnyen kiszámítható, hogy az egy látogatóra jutó költség Genovában körülbelül ezer dollár volt. Ha ebbõl levonjuk az ehhez képest elhanyagolható 20 dolláros belépõdíjat, akkor még mindig körülbelül ezer dollár marad; ennyi, tehát több mint százezer forint volt az egy látogatóra jutó veszteség. Amibõl látható, kedves képviselõtársaim, hogy a budapestivel összehasonlítható genovai világkiállítás egy igazi pénzügyi katasztrófa volt.
És nemcsak pénzügyi. A bejáratnál készült egyik fénykép, amelyen három jegyszedõ társaságában látogatóként csupán négy galamb volt látható, szomorúan példázza azt a tendenciát, melyre egyre többen mutatnak rá: a világkiállítások iránti nemzetközi érdeklõdés gyors csökkenését.
Tehát ez a szakkiállítás, amelynek lemondását a kormány önöknek javasolja, nem valami csoda, nem a jövõ záloga, nem a gazdasági fejlõdés motorja, hanem egy átgondolatlan, bukott ötlet. Ezt ismerte fel idejében Bécs, amikor visszamondta a megrendezést, és más utakat keresett Ausztria fokozott bekapcsolására a nemzetközi vérkeringésbe. Azóta bebizonyosodott, hogy nemzetközi szinten semmilyen káros következménye sem volt a bécsi expó lemondásának. Ez aligha cáfolható, hiszen Ausztria január 1-jétõl az Európai Unió tagja lesz - és nekünk is ez a célunk.
Ennek hangsúlyozásával is meg kívánom erõsíteni azt a kormány által sokszor hangoztatott tényt, amit a tisztelt ellenzék soha nem mulasztott el kétségbe vonni, hogy javaslatának elõterjesztésében a kormányt a fenti és néhány további meggondolás vezérelte, de ezek között sem politikai, sem ideológiai, sem nemzetrontó megfontolások nem találhatók.
Sokan és sok helyen felvetették, miért is kell megváltoztatni az expódöntést, és rögtön válaszoltak is rá. Az MDF, jelesül Szabó Iván frakcióvezetõ úr több alkalommal is kifejtette az ügy ideológiai és gazdasági oldaláról vallott nézeteit. Így kifejtette, hogy az SZDSZ azért ellenzi az expót, mert azt a kommunisták találták ki. Az MSZP pedig azért ellenzi az expót - ezt más MDF-esek mondták -, mert az SZDSZ ellenzi. Ha most ezt a kettõt összeadom, akkor az MSZP azért ellenzi az expót, mert a kommunisták találták ki, és lehetne tovább folytatni ezeket az értelmetlenségeket. (Mozgás, zaj és derültség.) Azt hiszem, hogy a dolognak ezt a részét egyszerûen félretehetjük.
Mind az MSZP-n, mind az SZDSZ-en belül, tisztelt képviselõtársaim, korábban sok támogatója volt a világkiállításnak mindaddig, amíg alapvetõ változások nem következtek be a tények tekintetében. (Zaj.)