DR. PETÕ IVÁN, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselõcsoportjának vezérszónoka: Tisztelt Ház! Tisztelt Elnök Asszony! Ez a költségvetés nem az a költségvetés - mármint nem az a költségvetés, ami mellett gyújtó hangú beszédet lehetne mondani, ami tetszhet egy képviselõnek úgy általában, vagy tetszhet bármelyik kormánypárti képviselõnek vagy kormánypártnak. A kérdés csak az, hogy kinek miért nem tetszik ez a költségvetés, és ezt milyen módon fogalmazza meg.
Egyrészt, persze, nem tetszik a költségvetés, hisz' épeszû ember nem lelkesedhet olyan költségvetésért, amely megpróbáltatásokat ígér, jogos követeléseket nem tud kielégíteni.
Másrészt - s ennyiben jogosan hivatkoznak majd az utánam felszólalók, mondjuk a számvevõszéki jelentésre - sok elemében kénytelen feltételezésekre építeni ez a költségvetés, s a helyzet, félõ, csak rosszabb lehet, mint a költsévetésben leírtak. Errõl Békesi pénzügyminiszter úrtól tegnap már hallottunk.
Harmadrészt - s ez talán a legnagyobb gond - ez a költségvetés a pénzügyi mérleg ügyein túl, önmagában egyetlen feszítõ problémára sem kínál megnyugtató megoldást. Kérdés azonban, lehet-e ma többre képes egy költségvetés, mint ez a költségvetés, vagy sem.
Az SZDSZ-frakció nevében ezt a költségvetést elfogadásra ajánlom. Miért? - az elhangzottak után.
Elõször is azért, mert abból indulunk ki, hogy a költségvetés tükör. Tükör egyrészt abban az értelemben, hogy az ország helyzetét mutatja be, amennyiben a bevételi oldalon természetesen a gazdaság teljesítménye és a polgárok jövedelemteremtõ képessége állít korlátokat, a kiadási oldalon pedig a különféle társadalmi igények és feladatok állítanak követelményeket. Mindezek a korábbi évek folyamataiból eredõ adottságok, amelyek meghatározzák, hogy egy féléves kormány milyen költségvetést készíthet.
De más tekintetben is erõsek a meghatározottságok. Ma úgy látszik, az ország a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel nem tud olyan megállapodást kötni, mint az elõzõ években. Az elzárkózás azonban nem a mai kormány teljesítményének szól és nemcsak a térség nemzetközi politikában történõ leértékelõdésének, hanem az elõzõ kormányok tevékenységének is, annak, hogy egyik sem tartotta be a nemzetközi pénzügyi szervezeteknek tett korábbi ígéreteit.
De a költségvetés más szempontból is tükör. Tükre annak az intézményrendszernek is, amelyen keresztül a pénzek bevétele és kiadása történik. A költségvetés csak igen korlátozott értelemben tudja alakítani az intézményrendszert - inkább igazodik ahhoz. Ebbõl a szempontból a jövõ évi költségvetés terve tulajdonképpen aktívabb a szokásosnál - mondhatnánk, látszólag cinikusan -, hiszen olyan szûkmarkú a mai intézményrendszerhez - de értve természetesen az úgynevezett nagy elosztási rendszereket is -, hogy azok sok esetben mûködõképességük határához érkeznek. A költségvetés ezzel azt jelzi, hogy jövõre így már nem mehet tovább. És ez összhangban van a kormány programjával, az államháztartás immáron elkerülhetetlen reformjával.
Amikor az SZDSZ nevében elfogadásra ajánlom ezt a költségvetést, abból indulok ki, hogy az adott feltételek közt ettõl érdemben eltérõ költségvetést nem lehet készíteni. Ugyanakkor ennek a kormánynak még nem lehetett ideje az adottnak nevezett feltételeken, az intézményeken érdemben változtatni. Ha például azt gondolom, hogy fontos lenne a rejtett jövedelmek, általában a feketegazdaság felszínre hozása vagy a szociális, az egészségügyi kiadások hatékonyabb felhasználása, nyilvánvaló, hogy erre a mai intézmények nem alkalmasak. E célok elérése érdekében a kormány megalakulása óta a szükséges változások kidolgozására, s különösen bevezetésére még nyilvánvalóan nem nyílott lehetõség.
Ez a költségvetés azért is támogatható számunkra, mert a nagyon nehéz feltételek közt abba az irányba mozdul el, amelyet mi helyesnek tartunk. Fõ törekvése egybevág a kormány értékelésével abban, hogy - szemben az elõzõ kormány állításaival - abból indul ki: az ország még nem jutott túl a gazdasági stabilizáción; a gazdaság szerkezetében, versenyképességében még nem következett be a kívánt fordulat; a magyar gazdaság még mindig rendkívül sebezhetõ.
Az elõzõ kormány által 1992 közepe óta követett kiadásnövelõ politika - többek fenyegetõzését igazolva - máris a pénzügyi egyensúly súlyos megbomlásához, a költségvetési deficit és a fizetésimérleg-hiány növekedéséhez vezetett, és itt a helyzet - mint tegnap a pénzügyminiszter úrtól hallottuk - máris láthatóan rosszabb, mint amivel a költségvetés kiindulásként számolt.
A költségvetési deficit jórészt azokból a kamatfizetési kötelezettségekbõl adódik, amelyeket az elmúlt három évben a költségvetési hiány finanszírozására felvett hitelek után kell fizetni. Ez így bizonyosan nem folytatható. Nem értünk egyet tehát azokkal, akik szerint a hazai kereslet serkentésével kell lökést adni a gazdasági növekedésnek, vállalva a költségvetési hiány további növekedését is. Lehet, hogy nincs ma még egyértelmû válasz az elmúlt hónapok vártnál is kedvezõtlenebb külkereskedelmi mérlegére, a nem kívánt bérkiáramlás okaira, de továbbra is megalapozottnak látjuk azt a vélekedést, hogy a magyar gazdaság elégtelen mai exportképessége és magas importképessége mellett egy ilyen gazdaságpolitika csak idõlegesen járhat együtt a gazdaság növekedésével, a munkanélküliség csökkenésével. Idõvel a költségvetés és a nemzetközi fizetõképesség összeomlásához vezethet.
A költségvetésben megjelenõ gazdaságpolitikát tehát nem holmi IMF-diktátum kényszeríti az országra, hanem a holnapi katasztrófa megelõzésének szándéka.
Nem öröm egy keresletkorlátozó gazdaságpolitika mellett kiállni senkinek. Ki az, aki nem szeretne jobban adni, mint kellemetlenkedni. Mégis azt mondjuk: helyesen tekinti elsõdleges szempontnak a költségvetés ma az összkereslet - ezen belül a fogyasztói kereslet - korlátozását. Ha az átlagember szintjén messze nem beszélhetünk is túlfogyasztásról, társadalmi szinten attól még igaz ez az állítás, hisz' az adósság fölnövekedett terheit már '94-ben is csak további eladósodással lehetett fedezni.
Nem látjuk megalapozottnak azt a feltételezést, hogy a következõ évek esetleges gazdasági növekedése a felhalmozott feszültségeket önmagától megoldja. A költségvetés - s ez is érdeme -, miközben a szorító kényszerek határozzák meg, túllép a rövid távú pénzszerzés napi szempontjain, s ennyiben jelentõs változást hoz az elõzõ költségvetésekhez képest. Amikor elfogadását képviseljük, azt is szem elõtt tartjuk, hogy az általános visszafogás mellett a korábban meghirdetett gazdaságpolitika jegyében és a rendelkezésre álló igen szûk korlátok között egyes kiadások növekedése is megjelenik. Ilyen az állami lakásépítési támogatás - noha a mértékkel és a móddal természetesen nem lehetünk elégedettek. Mondjuk, a mód kapcsán a fõvárosnak létezik egy javaslata, amelyben olyan ötletek vannak, amelyek megfogadhatók. De azért a 10 milliárdos többlet az elõzõ évhez képest már észrevehetõ, és a költségvetés részletei után nem érdeklõdõ lakosság is tudja - legalábbis sokan közülük -, hogy a lakásvásárlásnál a szociális támogatás egy gyerek után az eddigi 50 ezerrõl 300 ezerre, két gyereknél 200 ezerrõl 1,2 millióra, háromnál pedig 2,2 millióra nõ.
Ilyennek tekintjük a mezõgazdaság támogatását is, amely tulajdonképpen biztatónak nevezhetõ a költségvetés egyéb részleteihez képest, s látni ilyen törekvést az infrastrukturális beruházások területén, de ide kapcsolható az adórendszer megtakarításokat és beruházásokat ösztönzõ néhány változása is, amelyekrõl kollégáim az adótörvények kapcsán beszéltek.
(9.30)
A benyújtott költségvetés mindezzel együtt is persze jócskán bírálható, kritizálható. Másnak tekintjük azonban, ha valaki valóban bírálja a költségvetést, és másnak, ha valaki jogos vagy jogosnak látszó igényeket kér számon, olyanokat, amelyeket mindenki boldogan kielégítene - csak éppen nincs mibõl. Hisz ki vitatná, hogy igaza van annak, aki, mondjuk, elmondja: az önkormányzatok megkapták ugyan a személyi jövedelemadó kért és ígért 35 százalékát, de ehhez persze feladatokat is rendeltek, s így még az eredetileg ettõl elõnyöket váró városi önkormányzatok pozíciója is csak minimálisan javul. Bizony, hiába keressük ebben a költségvetésben az oktatási normatíva sokat vitatott emelésének pénzügyi forrásait.
Elmondható: a mezõgazdasági exporttámogatás minden elõrelépéssel együtt még mindig nem versenyképes a nyugati országokéval. Elmondható, s persze a korábban elmondottakkal együtt igaz is, hogy a lakáshiány radikális enyhítéséhez vezetõ hitelrendszer vagy a szociális lakásépítés pénzügyi forrásai hiányoznak. A felsõoktatásban a programszerûen is megfogalmazott hallgatói létszámnöveléssel összhangban lenne, ha mondjuk, elfogadnánk a Felsõoktatási Tudományos Tanács javaslatának megfelelõen a hallgatói norma 67 ezer forintos összegének 74 ezer forintra emelését - csak éppen ennek is hiányoznak a forrásai.
Az adórendszer kedvezõ, ösztönzõ változásaival együtt sem lehetünk elégedettek a munkahelyteremtés ösztönzésével; a kultúra támogatásának szükséges forrásai természetesen messze nem elegendõek, miként a közbiztonság javításához szükséges rendõrségi kiadások sem; az egészségügy elviselhetõ színvonalú mûködéséhez nélkülözhetetlen forrásokat is joggal lehet hiányolni - és a felsorolás hosszan folytatható lenne.
Bírálható a költségvetés egyebek közt azért is, mert nem tudta eléggé érvényesíteni a keresletkorlátozó elképzelést. Ebben az egyik döntõ ok megítélésünk szerint az, hogy még nem jött létre és úgy tûnik, a közeljövõben nem is lesz átfogó társadalmi-gazdasági megállapodás, amelyet a szociális partnerekkel kellett volna megkötni, de kevés az esélye annak, hogy ma egy, a jövõ évre szóló rövid távú megállapodás létrejöjjön. Elképzelésünk szerint az átfogó megállapodás arra épült volna, hogy a résztvevõk önkorlátozást vállalnak a bér- és jövedelempolitikában, tudomásul véve a terhek átmeneti növekedését megegyezhettek volna a méltányosnak nevezhetõ elosztásban a bérbõl, a juttatásból élõk és a vállalkozók meghatározó csoportjai.
Mi abból indultunk ki, hogy össztársadalmi méretekben az igények realitásokhoz igazodása így vagy amúgy, ilyen vagy amolyan úton mindenképpen megvalósul. Ha ez így van, akkor már jobb, ha szem elõtt tartjuk: szerencsésebb belátásra, konszenzusra törekedni, mert nem mindig a legerõsebb nyomást gyakorló képességgel rendelkezõ csoportoknak van a leginkább szükségük a szûkös lehetõségeken belül a kiharcolható elõnyökre. Mint ahogy nem vezet - nem vezetne - semmi jóra, ha a bérharc végsõ eszközeinek alkalmazása során derül ki, hogy önmagukban erõs foglalkozási csoportok mögött nem áll esetleg olyan társadalmi támogatás, mint azt sokan feltételezik.
A választások idõszakában mi, mármint az SZDSZ is, emlegettük, hogy milyen sajátos helyzet alakul ki, ha az érdekegyeztetés munkavállalói, munkaadói és kormányoldalán egyazon párthoz tartozók ülnek. Az a feltételezés nem jött be, hogy ebbõl automatikusan gyors megállapodás következhet. Pedig ha ez ügyben terheli felelõsség a kormányt, akkor az az, hogy olykor eleve olyasmiket igyekezett mondani, ami a munkavállalói partnernek elfogadhatónak tûnt.
Úgy látjuk, hogy a megállapodás leginkább azért nem született meg, mert a munkavállalói és munkaadói oldal nem méri fel reálisan az ország helyzetét. S ebben talán az is szerepet játszott, hogy a kormányoldal nem mindig tette világossá: míg a szakszervezeteknek a munkavállalók foglalkoztatási és bérigényeit kell képviselni, a munkaadóknak a piacvédelmet, a nyereségnövelést, addig a kormánynak a mai gazdasági egyensúlyt és a holnapi gazdasági növekedést, és ezek a szempontok ellentétesek egymással, ellentétesek a szociális partnerekével.
Persze nemcsak a bérek és juttatások területén látjuk úgy, hogy a költségvetés nem tudta kellõen korlátozni a kiadásokat. Az "olcsó állam" meghirdetett jelszavát ez a költségvetés igen csak részlegesen tükrözi. Az ígért államháztartási reform persze körültekintõ elõkészítést igényel, sokféle érdeket sért, egyik évrõl a másikra pedig nem valósítható meg. Nem is az kifogásolható, hogy ez a költségvetés még nem tükrözi a közkiadások felülvizsgálatát, leépítését, hogy még mindig kényszerbõl, a "mindenhonnan elveszünk egy kicsit" gyakorlatot kénytelen folytatni, s nem érinti a kiadások struktúráját. Kifogást most csak azért lehet e téren emelni, mert érdemben még el sem kezdõdött az a munka, amelynek nyomán '96-97-re már az új államháztartási struktúrát kellene megteremteni.
A költségvetés bevételei közül itt most egy tétellel szeretnék néhány szó erejéig foglalkozni, hisz errõl a témáról az adótörvények kapcsán esik bõvebben szó. Minden bizonnyal a privatizáció tervezett bevétele lesz a törvénytervezet egyik legvitatottabb pontja. Mi úgy gondoljuk, hogy az ország mai helyzete megkívánja: a privatizációs bevétel egy részét a költségvetési hiány fedezésére indokolt fordítani, vagyis felhasználásával is fékezni kell az államadósság növekedését. A 150 milliárdos terv finoman szólva merész, '95- ös ütemes befolyásához sok mindenben kell különleges szerencse. Az azonban bizonyos, hogy a tervet csak akkor lehet egyáltalán komolyan venni, ha felgyorsul a privatizáció, ha mihamarabb megszületik a privatizációs törvény, és a kormány ez ügyben egységes gazdaságpolitikát képvisel.
Miközben támogatjuk a beterjesztett költségvetést, magunk is tisztában vagyunk azzal, hogy ez a javaslat nehéz kompromisszum a gazdasági kényszerek és a társadalom szükségletei között. Sõt, azzal is tisztában vagyunk, hogy nem mindenhol a legjobb kompromisszum. A magunk részérõl ezért a vitában rendelkezésre álló rövid idõ alatt természetesen vizsgáljuk, hogy lehet-e módosító javaslatokkal javítani ezen a kompromisszumon, s természetesen támogatjuk mások e szempontból jobbító kezdeményezéseit is.
Szeretnénk azonban emlékeztetni arra, hogy ellenzéki idõszakunkban mi a költségvetés fõ kereteit adottnak tekintettük, olyan javaslatot frakciónk soha nem támogatott, amely nem jelölt meg úgynevezett ellentételezést, amely növelte a költségvetés hiányát. Most is ezt a magatartást fogjuk követni.
Tudjuk, a jövõ év a magyar társadalom többsége számára növekvõ terheket jelent, amelyeket ráadásul nem lehet mindig igazságosan elosztani. De félreértés ne legyen: a terhek nem önmagából a költségvetésbõl következnek, hanem az ország helyzetébõl. A költségvetés csak eszköz ahhoz, hogy a nehézségeken úrrá legyünk, majd túljussunk. Köszönöm szépen. (Taps a bal oldalon.)