DR. VÁRNAI LÁSZLÓ (MSZP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselõtársaim! Rendezgetve mondandóimat, úgy gondoltam, most nagyon elégedettnek kellene lennem. Az elmúlt idõszakban egyszerre voltam a privatizációnak szenvedõ alanya és még jobban szenvedõ eszköze, mivel a jogi és munkaügyi problémák tartoztak hozzám az átalakulás, karcsúsítás, létszámleépítés tortúráit átélõ munkahelyemen.
Rendkívüli módon próbára tette az érintettek türelmét a több éve tartó, lebegtetett állapot, nevezetesen az, hogy privatizálják-e a céget, ha igen, milyen elvek, szabályok alapján, szakmai befektetõhöz jutnak, vagy kalandor, de készpénzzel fizetni tudó, a konkrét cég tevékenységéhez nem értõ vállalkozó kezébe kerülnek, lesz-e lehetõségük tulajdont szerezni a munkavállalóknak, el tudják-e kerülni, illetve el akarják-e kerülni a felszámolást, és még sorolhatnám. Mindemellett a társaságot irányítani kellett, meg kellett tartani a piacot, esetleg újakat kellett szerezni, a munkavállalóknak relatíve biztos megélhetést kellett nyújtani.
Most itt az új törvénytervezet, amely az elõzõ törvényhez képest csak részmegoldásokat sugall az elõbb felvetett problémákra. Ezért mint képviselõ korántsem vagyok felhõtlenül boldog.
A pénzügyminiszter úr expozéjában ma elõrebocsátotta, hogy ezúttal reményünk sincs tökéletes törvényt alkotni, csupán viszonylag jót. Ilyenkor az ember irigykedve gondol társadalmi játékszabályaink olyan remekeire, amelyek nemrégen lehetõvé tették, hogy egy faluban minden vállalkozó szellemû lakos elindult a kisebbségi képviselõi poszt megszerzéséért, aki csak alá tudta írni a kétezer forint támogatásról szóló nyugtát. Ne tessék félreérteni, én csak örülök, ha az állampolgárnak fejlettebb a jogérzéke, mint a hatóságé.
Bár akkor is örülni fogok, amikor majd végre valakinek feltûnik, miért is szaporodtak meg mostanában a minimálbért alig meghaladó fizetések, miközben a kiváló szakemberek kiváltják vállalkozói igazolványukat, és saját vállalatuknál az egyéni vállalkozókra vonatkozó szabályok szerint veszik fel jól megérdemelt juttatásukat, ezzel jelentõs adóbevétel-kiesést okozva a költségvetésnek.
Hasonlóan beépített kiskapukat érzek a mostani törvényjavaslatunk általam belátható részeiben. A történelem tanulságai szerint az államosítás mindenütt egyszerûbben ment végbe, mint a privatizáció. A ma gazdag államoknak viszonylag kisebb volumenû privatizálásaihoz legalább kéznél volt a tõkés. Ennek híján azonban akadozik ez a folyamat térségünk különbözõ módszereket próbálgató országaiban.
Az már kiderült, hogy nem mi csináltuk a legrosszabbul, de jól még senki sem csinálta. Sajnos, az is kiderülni látszik, hogy most sem feltétlenül az a szándékunk, hogy a magánosítás kapcsán felvetõdõ társadalmi, gazdasági és politikai kérdésekre komplex választ adjunk a különbözõ érdekcsoportok által megfogalmazottak szerint. A több pontban meghatározott prioritások egymásnak ellentmondóak, a különbözõ értékû társaságoknál a prioritások sorrendje sem differenciált; mindenütt elsõ a készpénz. Ez elvileg helyes, azonban véleményem szerint a különbözõ helyzetû és tõkeerejû cégek magánosítási folyamatában ez nehezen fogadható el.
Ezért lassan kialakul egy olyan foci, ahol rég nem a gólokat számolják, hanem a látványos belemenéseket. Pedig nehéz úgy tárgyalni, ha nem az a fontos, kinek mikor van igaza, hanem az, hogy soha ne legyen igaza senkinek.
Engem nem zavart, hogy a frakcióhatárok vasfüggönyei ellenére odafigyeljek arra, amit a foglalkoztatási és munkaügyi bizottság kisebbségi véleményének elõadója mondott. A munkavállalók valóban a privatizáció kiszolgáltatottjai, ebben látszólag senki sem hibás. Az állam a vagyonát árulja, világos, hogy sokat akar érte kapni, méghozzá készpénzben, sõt lehetõleg devizában. Hát persze, hogy nem örül annak a vevõ, amikor, képletesen szólva, vesz egy házat, amely beázik, potyog a vakolata, át kell építeni, közben adósság is terheli, mindamellett a lakói is olyanok, akiktõl nehéz megszabadulni.
Bizony, tisztelt Ház, a mi privatizációnk többnyire ilyen lakott ingatlanokkal kereskedik. A törvény persze ad viszonylagos beleszólási jogot a privatizálandó tulajdon dolgozóinak, illetve az érdekképviseleti szerveknek, ami a jelen formában semmire nem kötelezi a privatizálót.
Azt is tudomásul lehet venni, hogy az adott társaságok munkavállalóinak érdekeit nem lehet az egész társadalom elé helyezni. Egy dolgot azonban e törvénynek feltétlenül szabályoznia kell: amikor létrejön a privatizációs szerzõdés, abba többnyire bekerül, hogy mi lesz a dolgozók sorsa, ám a gyakorlat azt mutatja, hogy az új tulajdonos hamarosan koncepciót vált, hiszen birtokon belül azt teszi, amit jónak lát. Ezért szabályozni kell - akár e törvényben -, hogy amennyiben a vevõ nem teljesíti például a vállalt foglalkoztatási kötelezettségét, vagy egyoldalúan felrúgja a kollektív szerzõdést, az ugyanolyan szerzõdésszegésnek minõsüljön, mintha nem fizetné ki a vételárat, és az eladót megillesse a szerzõdés felmondásának joga.
Választókörzetemben, a Bács-Kiskun megyei 8. számú választókerületben elsõsorban az egyszerûsített privatizáció keretében kerülnek értékesítésre a társaságok. Az e kategóriába tartozó 600 millió forint saját tõke alatti és 500 fõnél kevesebbet foglalkoztató társaságoknál a készpénzes ajánlattal egyenértékûnek kellene tekinteni az egyéb kedvezményes privatizációs technikákat. E társaságok döntõ részét az ott dolgozó menedzsment és a munkavállalók erõfeszítései tartják életben, hiszen megélhetésüket e gazdálkodó szervektõl remélik. Olyan jogos érzésük keletkezhet, hogyha hitel nélkül gazdálkodva, saját bérezésük átlagosnál alacsonyabb szinten tartásával, saját kezdeményezésû karcsúsítással a víz felett maradtak, nem maradhatnak ki a tulajdonhoz jutás lehetõségébõl.
Nem azt az egyszerûbb megoldást választotta az e cégeknél dolgozó menedzsment, hogy felszámolásba vigye a céget, és egy külsõ befektetõvel összefogva irányított felszámolással tulajdonossá váljon, hanem a költségvetési kapcsolatok folyamatos rendezése mellett eladható terméket állítottak elõ, a piacot megtartva várják a munkavállalókkal együtt, hogy az új törvény alapján valóságosan versenyezhessenek a társaságuk tulajdonáért.
(18.30)
Kétségtelen, rövid távon a cégbõl termelik ki a magánosítás költségeinek meghatározott részét, de a tulajdonossá válás tudata vélhetõen plusz teljesítményre sarkallja az ott dolgozókat. E várakozásra a törvénynek határozottabban kellene pozitív megoldást nyújtani, hiszen tudjuk, hogy az e kategóriába tartozó társaságok privatizációjából származó bevételek nem mentik meg az államkasszát. Ugyanakkor a menedzsment és a dolgozók bekapcsolása lendítene a régóta áhított magyar középosztály kialakulásának ügyén. Nagyon fontos ez például a mezõgazdaság és az élelmiszeripar területén. Valaha az állami és szövetkezeti tulajdon keretei biztosították a szükséges termelési vertikumok kialakulását és mûködését. Ma a helyi viszonyokat jól ismerõ és a törvényesség határait eddig sem különösen tisztelõ tõkének megvan az a lehetõsége, hogy a szükséges tulajdonrészek kivásárlásával mûködésképtelenné tegye a vertikumot vagy ezzel zsarolhassa.
Osztom azok álláspontját, akik úgy gondolják, hogy az élelmiszeripar privatizációjánál legyen mód speciális pályázatok kiírására, tehát arra, hogy a tulajdonosi keretekben kialakítandó vertikumok érdekében meghatározott tulajdont szerezhessenek a beszállítók, az alaptevékenységet végzõ magánszemélyek, a társaságok akár készpénzzel, akár kárpótlási jeggyel - ez utóbbinál kizárva a kárpótlási jegy spekulációs felhasználásának a lehetõségét, hiszen csak a termelésben érdekelt tulajdonosoktól remélhetõ a mûködtetés. Az ezzel kapcsolatos módosító indítványokat támogatásra ajánlom.
Befejezésül arra kérem a tisztelt Házat, miután a frakciók vezérszónokai már demonstrálták elkötelezettségüket a törvény mielõbbi elkészítésében, próbáljuk energiáinkat a konkrét feladatok megoldására összpontosítani. Köszönöm a türelmüket. (Taps.)