BURÁNY SÁNDOR (MSZP): Elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Ház! Kedves Képviselõtársaim! Tekintettel arra, hogy a téma más-más napirenden már többször a tisztelt Ház elõtt volt, volt egy politikai vitanap, ami a kormányintézkedésekkel volt kapcsolatos; folyik, pontosabban tegnap zárult le a stabilizációs törvénycsomag általános vitája, most a pótköltségvetés keretében, miután egymással összefüggõ kérdésekrõl van szó, tekintettel az eddigi hozzászólásokra, engedjék meg, hogy csupán néhány kiegészítést tegyek ezekkel kapcsolatban.
Elõre kell bocsátanom, egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy egy sajátos pótköltségvetéssel van dolgunk. Ugyanis, ha megnézik azokat a számokat, amelyek a pótköltségvetésben szerepelnek, és összehasonlítják az eredeti számokkal, amelyek még a pótköltségvetésben szerepeltek, akkor azt tapasztalhatják, hogy nem annyira egy likviditási problémáról van szó - bár tény, hogy az elsõ negyedévi drasztikus hiány kényszerítette ki a stabilizációs csomagot is és ennek következményét, a pótköltségvetést is -, hanem sokkal inkább arról van szó az én megítélésem szerint, hogy az eredeti költségvetésben szereplõ stabilizációs elképzelésekhez képest most egy sokkal radikálisabb, bár indokolt, stabilizációs intézkedéscsomag van pótköltségvetés formájában az asztalunkon.
Ez a pótköltségvetés egy következmény, egy helyzet következménye. Egyszerre magán viseli ugyanakkor megítélésem szerint a túlhordottság és a koraszülés jegyeit. Engedjék meg, hogy errõl egy pár szót elmondjak.
Késõi ez a pótköltségvetés abban a tekintetben, hogy az a problémahalmaz, aminek nekifeszül, nem elõször van az elmúlt néhány hónapban a tisztelt Ház napirendjén. Csak utalásszerûen szeretném jelezni, hogy már stabilizációs elemek voltak a '94. évi pótköltségvetésben, errõl szólt a kormányfõ õszi beszéde is, és tulajdonképpen a költségvetési vitában is megkísérelte már az elõterjesztõ ezeket a stabilizációs szempontokat érvényesíteni. Itt csak utalnék arra, hogy maga a '95. évi költségvetés benyújtása már több bizonytalansági tényezõt tartalmazott, melyre akkor az expozéban miniszter úr fel is hívta a figyelmet.
Ugyanakkor ezek a nekifeszülések a kompromisszumok során a kellõ stabilizációhoz mégsem vezettek el. Tudniillik a kompromisszumok sorozatában eleve egy rossz felállás jelent meg; nevezetesen, hogy a gazdaság követelményei, a gazdaság teljesítménye és az ebbõl következõ nemzeti jövedelem áll szemben a kultúra, az egészségügy és a szociálpolitika igényeivel. Ez eleve egy olyan keret, ami az optimális kompromisszumok kialakítását megnehezíti és a vitákat élessé teszi.
Engedjék meg, hogy ugyanakkor elmondjam: a kompromisszumok esetében beszélhetünk jó kompromisszumokról és beszélhetünk rossz kompromisszumokról. Tekintettel arra, hogy a három nagy hivatkozott területen - mind a kultúrában, mind az egészségügyben, mind a szociálpolitikában - több párt gazdaságpolitikai elképzeléseiben és választási programjában is tetten érhetõ módon egyszerre jelenik meg a hiány és a pazarlás. Én ezzel kapcsolatban azt tekintem jó kompromisszumnak, ami mérsékli a pazarlást anélkül, hogy a hiányt növelné. Sõt abban az esetben, ha egy rendelkezésre álló keretösszeget, amely mindig adott, optimálisan használunk fel, akkor éppen a pazarlás csökkentése vezethet egyúttal a területen tapasztalható hiány csökkenéséhez is.
Vannak természetesen nemcsak jó, hanem rossz kompromisszumok is. A rossz kompromisszumok az én megítélésem szerint pedig azok a döntések, amelyek védik a pozíciókat általános kulturális, egészségügyi, szociálpolitikai érdekekre hivatkozva, és ezen keresztül tulajdonképpen elõsegítik azt a szerkezetet, amely az elmúlt évtizedekben elavult, és a hiány és pazarlás forrásává vált maga is.
Ennyiben tehát késõinek tekintem a benyújtott költségvetést, ugyanis ezeket a stabilizációs intézkedéseket korábban kellett volna meghozni. Ugyanakkor szeretnék ezzel kapcsolatban egy illúziót eloszlatni: ezek az intézkedések valószínûleg nem lettek volna kevésbé radikálisak egy korábbi idõpontban, hiszen az elõbb említett okok miatt erre lehetõség nem volt. De talán azt a koraszülöttség-jelleget, amit az elõbb említettem, csökkenthették volna, tudniillik az az elsõ negyedévi hiány, ami ilyen mértékben és ilyen idõbeli korlátok mellett ezt az intézkedéscsomagot kikényszerítette, egy olyan törvénycsomagot eredményezett, tisztelt képviselõtársaim, amely bizony ellentmondásokat is rejt magában.
(12.00)
Ezekre külön nem hívnám fel a figyelmet, több ellenzéki és kormánypárti képviselõ is felhívta ezekkel kapcsolatban a figyelmet, ezeket a hozzászólásokat én a magam nevében is köszönöm.
Abban az értelemben is korainak nevezhetjük, talán koraszülöttnek nevezhetjük ezt a törvénycsomagot, hogy hozzálát ugyan elavult rendszerek lebontásához, de az idõ hiánya miatt temészetesen nem lehetett szó egy konzisztens új rendszer létrehozásáról, ez még a jövõ feladata.
Ezek után engedjék meg, hogy néhány szót mondjak azokról a dilemmákról, amik bennem közgazdászban és szocialista képviselõben is feszülnek a törvénycsomag és a pótköltségvetés kapcsán. Több ellenzéki képviselõtársam idézett a szocialista párt választási programjából, én ezt Pokorni Zoltán képviselõtársamhoz hasonlóan szintén köszönöm, és ezek az idézetek pontosak voltak. Elsõsorban a szociálpolitikai fejezetekbõl történtek ezek az idézetek. Ugyanakkor a szocialista párt választási elképzelései igen komoly gazdaságpolitikai elképzeléseket is tartalmaztak.
A mostani dilemmának nem az a fõ oka az én megítélésem szerint, hogy a szociálpolitikai elképzeléseinket elavultnak tekintjük, inkább arról van szó, hogy két koncepció: az egyik a gazdaság rendbetételének koncepciója és igénye, és egy másik koncepció és igény, a szociálpolitikai koncepció és igény került egymással feloldhatatlan ellentmondásba. Egy ilyen helyzetben nem tehetünk mást, nincs más hátra, mint elõre, ez az egyetlen menekülési útvonal. Ugyanis minden halogatás, minden elhalasztott döntés ebben a helyzetben azzal a következménnyel járhat, hogy az egész gazdaság, a fizetési mérleg, s ezen belül a szociálpolitikai rendszer olyan drámai módon omlik össze, amely a problémát már végképp kezelhetetlenné teszi.
Ezért én úgy ítélem meg, hogy rövid távon nincs más út, mint elõtérbe kell helyezni a gazdaság rendbetételét, de ezt viszont jó kompromisszumokkal kell megtenni, s amennyiben ezen a stabilizációs szakaszon túljutunk, lehet szó elveink, szociálpolitikai elveink gyakorlati érvényesítésérõl is.
Engedjék meg végezetül, hogy a szakma felelõsségét említsem, és a szakma segítségét is kérjem. Említettem ezeket a kompromisszumokat. Hiszen ha csak az egészségügyben nézzük meg, akkor világos, hogyha kevés a pénz, akkor egy nagyon átgondolt standardnek kell léteznie, mely választ ad arra a kérdésre, hogy adott társadalombiztosítási bevételek, szociálpolitikai bevételek mellett melyik az az egészségügyi ellátásminimum, mely valamennyi állampolgárát megilleti az országnak, és ezen felül melyek azok az egészségügyi szolgáltatások, amelyeket lehet biztosítási, illetve piaci alapokra helyezni.
Még egyszer mondanám, a szakma felelõssége ezekben a kérdésekben óriási, és ahogy az elején megköszöntem több ellenzéki és kormánypárti képviselõtársamnak hozzászólásában a megalapozott szakmai észrevételeket, hadd kérjem mindnyájuk közremûködését a jó kompromisszumokhoz. A jó kompromisszumokhoz, amelyek csökkentik a pazarlást, csökkentik a hiányt, s ezen belül adott rendszer mellett egy optimális megoldást szülhetnek.
Tisztelt Képviselõtársaim! Bár az órám újra indult, ahogy látom, türelmükkel nem kívánok visszaélni. Köszönöm szépen figyelmüket. (Szórványos taps.)