DR. BALSAI ISTVÁN (MDF): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyûlés! Megköszönve a szót és ezt a váratlan lehetõséget, hogy mégsem este 11 órakor kezdünk hozzá - kétszeri ilyen kísérlet után - a magyar igazságszolgáltatás két alapvetõ és egy szintén fontos eljárását szabályozó törvény vitájához. Megértem a tisztelt Országgyûlés problémáit, de ugyanakkor szerencsésnek tartom azt, ha nem is a teljes nyilvánosságot, de legalább az érdeklõdõk valamelyes nyilvánosságát megkapja ez a részletes vita is. Talán szerencsénk van ezzel az idõponttal.
Tisztelt Országgyûlés! Az összekapcsolás alapján úgy érzem, az Országgyûlés elõbbi ügyrendi döntése feljogosított arra, hogy arról a módosításról beszéljek, amely tulajdonképpen jelenleg a parlament elõtt fekvõ, büntetõeljárással foglalkozó módosító csomag túlnyomó részét illeti. Természetesen még egyszer elmondva azt, hogy egyetértünk számos praktikus elemmel, mindenekelõtt a tárgyalás megismétlésével kapcsolatos praktikus szabályozzásal, a határidõkkel s általában valóban a bíróságok munkáját érdemibbé és hatékonyabbá teendõ törekvéssel.
Nem tudunk azonban egyetérteni - és a módosítás erre vonatkozik - azzal a törekvéssel, amelyet a bizottság elõtt is megindokolva úgy tudunk jellemezni, mint a fürdõvízzel együtt a gyerek kiöntését, hogy tudnillik a magyar büntetõeljárási törvény látványos és valóban nem mindennapi reformját a kormány kizárólag annak a szempontnak kívánja alárendelni, hogy az eljárások gyorsabban folyjanak, és nagyon sok mindent - saját elképzeléseit illetõen is - feláldoz ennek a célnak az érdekében.
Elhangzott a vitában s még a miniszteri expozéban is - tulajdonképpen meg sem várva a mi kritikáinkat -, arra történt hivatkozás, hogy voltaképpen ez a javaslat így, ahogy van, nem ellentétes a büntetõeljárással kapcsolatban még az elõzõ kormány által 1994. I. hó 5-én elfogadott és a jelen kormány által is elvállalt - csak egy kicsit távolabbra prognosztizált - új büntetõeljárási elveket rögzítõ kódex alapelveivel.
Sajnos, ez a megállapítás, amelyet a kormány képviselõje az én módosító javaslataimmal kapcsolatban a bizottsági vitában is kifejtett, nem felel meg a valóságnak, nem felel meg a büntetõeljárásra vonatkozó koncepció tényleges irányának, s mindannak - mondom még egyszer -, amit a kormány deklaráltan is elvállalt.
(14.50)
Engedjék meg, hogy ennek alátámasztására és annak az érvrendszernek a kiegészítésére, amellyel a jelenleg hatályos szabályozás fenntartását indítványozom mindazokban az indítványokban, amelyek tehát a vétségi eljárás szabályainak a kiterjesztését és a vétségi eljárás során a tárgyalás mellõzésének a kiterjesztését, mind a számszerû, mind pedig az alkalmazható büntetések körének szélesítését ellenzik, idézzem ennek a bizonyos, a büntetõeljárás koncepciójára vonatkozó kormányhatározatnak néhány elemét.
Mind a magyar eljárásjogi hagyományok, mind a legújabb külföldi törvényhozási termékek, illetve tervezetek, mind pedig a büntetõeljárással szemben megfogalmazott közösségi elvárások egy olyan modell kialakítása irányába mutatnak, amely a tárgyalás primátusára épül, és amelyben a mainál lényegesen erõteljesebben érvényesül a kontradiktórius elv, ezen belül pedig a felek rendelkezési joga.
Általában ennek a büntetõeljárási koncepciónak az a lényege, hogy az 1973- ból keltezett, azóta ugyan sok szempontból módosított és a kor parancsának megfelelõen megreformált büntetõeljárási törvényünk alapkoncepcióját megváltoztassa; hogy tudniillik a leglényegesebb rész a bíróság elõtti szakasz, ezen belül is elsõsorban a tárgyalásra épülõ bírósági döntési folyamat legyen.
Ugyanennek a koncepciónak a következõ alapvetõ megállapítása - tehát az, amelyet megvalósítani látszik a kormány ennek a törvénymódosító javaslatnak a kapcsán is - azt tartalmazza, hogy a büntetõeljárás gyorsítását célzó eljárási formák alkalmazása nem zárható ki. Ugyanakkor ennek során biztosítani kell a teljes, valamennyi eljárási garanciával körülvett tárgyaláshoz való jogot, amelynek elhagyásához azonban a védelem, vagyis a terhelt és a védõ hozzájárulhat. A jogszabály-elõkészítés folyamatában kell majd eldönteni azt, hogy mikor kell a védelem elõzetes és mikor az utólagos hozzájárulása valamilyen egyszerûsített eljárás alkalmazásához.
Tehát ezt tartalmazza a koncepció, hogy a jogszabály-elõkészítésnek majd arra kell figyelnie - 1994 januárjában került jóváhagyásra -, hogy mikor kell elõzetes, mikor pedig utólagos hozzájárulás valamely egyszerûsített és a tárgyalást nélkülözõ vagy a tárgyaláshoz hasonló jogintézmény nélkül folyó büntetõeljárást lehetõvé tenni.
Ugyancsak ebbõl a koncepcióból idézek - mondom még egyszer, tehát nem az ellenzék érveit szeretném itt most felsorolni, hanem a Magyar Köztársaság jelenleg is hivatalban lévõ kormánya által elvállalt és ismert büntetõeljárásra vonatkozó elveket és kodifikálható elveket tartalmazó dokumentum van a kezemben... Nos, itt beszél ez a koncepció az egyszerûsített eljárásokról, és ennek kapcsán azt mondja, hogy megmaradna a bíróság elé állítás és a tárgyalás mellõzésének intézménye. Ez kétségtelen, így szerepel a dokumentumban. A tárgyalás mellõzésének alkalmazási köre bõvíthetõ is akként azonban, hogy személyi szabadságnak közvetlen elvonása tárgyaláson kívül hozott határozatban nem történhetne.
Tisztelt Országgyûlés! Az én nézeteim szerint - és erre majd nyilván lesz reflexió - a személyi szabadságnak közvetlen elvonása tárgyaláson az, ha valakit letartóztatnak a tárgyaláson, és ott közvetlenül elvonják a szabadságát. Természetesen tudom már az ellenérveket: a felfüggesztett, végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztést is úgy lehet tekinteni, mint ami a személyi szabadságnak közvetlen elvonását a tárgyaláson nem eredményezi. Én azonban úgy gondolon, a büntetõeljárásra vonatkozó koncepciónak ez a megállapítása nem azt rejti magában, hogy a tárgyalás mellõzésével a vádlott, a védõ és az ügyész távollétében, meghallgatása nélküli eljárásban, a helyi bíróságok elõtti eljárások nagyobbik részében - mint hallottuk a statisztikát - a bíróság papírból, aktából döntsön, és a bíróság mérlegelési joga keretében semmilyen közvetlen, észlelhetõen is közvetlen bizonyítékra ne támaszkodjon, és ennek körében szabadságvesztéssel is sújthassa az általa nem is ismert elkövetõt.
Ugyanakkor ez a koncepció - tehát amit a kormány érvként alkalmazott ennek a törvényjavaslatnak az exponálásánál és a bizottság vitájában is - azt is tartalmazza, amit mi súlyosan hiányolunk ebbõl a ma tárgyalandó törvényjavaslatból, hogy tudniillik új, speciális eljárás lenne a beismeréshez kapcsolódó egyszerûsített eljárás, tehát az úgynevezett sommás eljárás, ahol a tárgyalás elõkészítése során a bíróság egyfajta egyszerû bizonyítást vehetne föl, és egy bírói meghallgatáson az ügy érdemi befejezésére is sor kerülhetne. Amennyiben a bíróság a beismerést aggályosnak tartja, vagy a terhelt ragaszkodik a tárgyaláshoz, az eljárás az általános szabályok szerint folyna.
Ez az, tisztelt Országgyûlés, amit az általános vita kapcsán is, és ezt követõen rendezett ankéton is nemcsak magunk mondtunk, hanem történetesen egybehangzó véleménye annak a kodifikációs albizottságnak, amely személyeket illetõen nem kisebb tekintélyeket foglalt magában, mint a fõvárosi fõügyészt, mint a büntetõjog professzorát a budapesti egyetem jogi karáról mint a budapesti Ügyvédi Kamara elnökét és egy legfelsõbb bírósági, nagyon tapasztalt büntetõbírót. Ennek az albizottságnak az írásbeli véleménye - ami nem titok, és a szerzõk nem ellenzik, hogy ez itt nyilvánosságot kapjon - azt tartalmazza, hogy nem tudtak hozzájárulni az õ nézeteikkel szemben annak támogatásához, amivel itt találkozunk, hogy tudniillik a tárgyalás mellõzésével történõ eljárások körét olyan mértékben bõvítené ez a javaslat, mint ahogyan ez itt történik. Tehát hogy nemcsak a vétségi eljárások körét emeli, tulajdonképpen azt hiszem, megsokszorozva, a három évvel fenyegetett bûntettekre is kiterjesztve a bíróságok által alkalmazható szabályt, hanem - még egyszer hangsúlyozom - a legsúlyosabb kifogás ebbõl a szempontból az, hogy a büntetési nemeket a Magyarországon legsúlyosabb büntetési nemmel, a szabadságvesztéssel bõvíti. Mert Magyarországon, jól tudjuk, a szabadságvesztés büntetés a legsúlyosabb büntetés, nem lévén ennél súlyosabb büntetés. Természetesen lehet méricskélni, lehet mérlegre tenni, hogy mikor súlyos egy szabadságvesztés; akkor-e, hogyha két év vagy három év... Én úgy gondolom, hogy az egyéves szabadságvesztés is súlyos büntetés. És akkor is súlyos fenyegetettség, súlyos joghátránynak a kilátásba helyezése, ha történetesen az a bíróság úgy látja a papírokból - hogy miért, azt nem tudom, hiszen bizonyítékot nem vesz fel -, a nyomozati iratokat egyszerû tisztviselõként áttanulmányozva arra a következtetésre jut, hogy a végrehajtását fel lehet függeszteni bizonyos idõszakra, tehát egy, a legsúlyosabb büntetéssel fenyegethetõ eljárást tárgyalás mellõzésével tesz lehetõvé ez a javaslat. Ezt ez az albizottság nem látta támogathatónak, és ennek újólag is hangot adott.
Azt is elmondták - és én osztom ezt a nézetüket -, hogy a jelenlegi szabályozás sem tökéletes, hiszen a jelenlegi lehetõség a fõbüntetések szempontjából ugyan nem tartalmazza a szabadságvesztés kiszabásának lehetõségét - ilyen merészségre nem vetemedett az akkori törvényhozás -, de tartalmazza olyan jelentõs, önállóan alkalmazható mellékbüntetések kiszabásának lehetõségét, amelyek igen súlyos következményeket jelentenek. Hiszen a foglalkozástól eltiltás, a jármûvezetéstõl eltiltás, vagy a kitiltás vagy a kiutasítás, mind-mind egzisztenciálisan, morálisan, az életkörülményeket illetõen természetesen rendkívül szigorú következményekkel is járhat.
Tehát ezek a nagy tekintélyû szakemberek ezt a mostani helyzetet is felváltandónak tartják azzal a sommás eljárással, amely nagyon egyszerû és nem túlságosan bonyolult kodifikációs munka keretében megoldható lett volna. Mi természetesen nem tudunk a kormány helyett egy olyan eljárási törvényjavaslatot ehhez módosító javaslatként csatolni, amely a kormány természetes kötelessége lett volna, és amelynek során a már vázolt alapelvek szerint, ha nem is tárgyalás, de a tárgyalás legfontosabb elemeit magában foglaló eseménysorozat játszódna le a bíróságon: ezen jelen lenne a terhelt, és ha van ilyen, akkor a védõje, jelen lenne az ügyész és a bíró. A tárgyalás elemei közül a legfontosabb elem: a közvetlen, szóbeli, személyes meggyõzõdés kialakítása során tudna arról személyesen meggyõzõdni, hogy az illetõ elkövetõ, egyébként úgynevezett "egyszerûbb" ügye, beismerésen alapuló vallomása valóban meggyõzõ-e bírói szemmel, valóban nem szorulnak-e korrigálásra a bûnösségi körülmények a papírok alapján, és nem kell-e a bírói tevékenység lényegét, a mérlegelést elvégezve valamilyen, a tárgyalás elemeit magában foglaló eljárási eseményt követõen elgondolkodnia.
(15.00)
Ezzel természetesen nem egyenértékû az - ezt még egyszer szeretném hangsúlyozni, és a módosításban is ez a gondolat húzódik végig -, amikor a tárgyalás mellõzésével kiszabott, netán szabadságvesztés büntetéssel is járó határozattal szemben az arra jogosult - mindenekelõtt az elsõfokon, ily módon nem jogerõsen, tárgyalás mellõzésével elítélt személy - tárgyalás tartását kéri. Nem lehet azonos a jogintézmény, tisztelt Országgyûlés, mert óriási különbség, hogy valaki saját, önálló, szuverén döntése alapján, még a tárgyalás megtartása elõtt lemond saját alkotmányos, jogáról, annak lehetõségérõl és nem kíván tárgyalást, mert felméri lehetõségeit. Mérlegeli azt, mihez fûzõdik nagyobb érdeke, és úgy ítéli meg, hogy az eljárás minél gyorsabb, ha így tetszik: békésebb befejezéséhez, hiszen ennek is vannak reális és praktikus indokai - a vita során hallottuk azokat az érveket, amelyek az eljárás mielõbbi befejezéséhez fûzõdnek -, tehát õ maga, esetleg védõjével konzultálva, mérlegeli ezt, lemond a tárgyalás megtartásának lehetõségérõl, és ezt a lemondását a bíróságon teszi meg. Ha a bíróságon egy ilyen esemény zajlik le, az nem egyenértékû, hanem nagyságrenddel alkotmányosabb annál a lehetõségnél, amelyet most megenged a büntetõeljárási törvény, hogy tudniillik az ily módon már tárgyalást mellõzött bíró ítéletével szemben kérje tárgyalás tartását, mert abban bízik, hogy ugyanaz a a bíró, ha õt meglátja, netán jobb belátásra fog térni, és másképp fogja elbírálni azt az ügyet.
Tisztelt Országgyûlés! Még egyszer mondom - bár nem kaptunk errõl felvilágosítást, mert valószínûleg nincs ilyen adat -, úgy is mint korábban e minisztérium irányítója, úgy is mint gyakorló jogász kíváncsian várnám azt az igazságügyi statisztikai adatot, hogy vajon reálisan, valóban van-e számszerûsíthetõ, nem csak jelképes számokban, ezred százalékokban kifejezhetõ olyan döntés, amikor a tárgyalás megtartását kérõ, egyébként már elítélt javára ugyanaz a bíró - mert hiszen ugyanarról a bíróról van szó - kedvezõbb döntést hoz. Hiszen mi lenne ez, tisztelt Országgyûlés, mintsem az, hogy az egyébként erre irányadó szabályok szerint eljáró bíró beismeri, hogy bizony rosszul döntött. Mert igaz ugyan, a törvény lehetõvé teszi számára azt, hogy tárgyalás nélkül, a papírok alapján döntsön, de az is igaz, hogy a tárgyalást lehet kérni, és a tárgyalás kérése során neki egy másik következtetésre kell jutnia: vagy mert roppant gyenge volt az iratanyag, hiszen valamilyen lényeges körülményrõl, valamilyen a bûnösségi kérdésben vagy a büntetés kiszabása körében lényeges körülményrõl a bíró nem tudhatott, és akkor az a a baj, akkor azért nem lehet engedni ennek az eljárásnak a szétterjesztését és kiszélesítését; vagy pedig tévedett, és a bírói feladatát az iratok alapján nem tudta elvégezni.
Elvárható ez, tisztelt Országgyûlés? Komolyan, õszintén elvárható a bíróságok jelenlegi adottságai és általában egy ügy bírói szemüvegen keresztül történõ megtekintésében az, hogy egy ilyen valóban fiktív jog - mert azt kell mondanom erre a jogra, hogy fiktív jog - alapján a bíró más belátásra fog jutni, és a tárgyalás során enyhébb vagy más következményekkel járó határozatot hoz? Nem várható el, tisztelt Országgyûlés, és erre nem csak én hivatkozom - adatok hiányában egyelõre senki nem tud meggyõzni minket arról, hogy ez így, ahogy van, alkotmányos és jó intézmény.
Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a magyar igazságszolgáltatásnak természetesen egységes elvek alapján kell mûködnie, és nem nagyon lehet alkotmányos mértékû különbséget tenni a tárgyalás megtartásának lehetõsége, illetõleg az arról való lemondás lehetõsége szempontjából a büntetõeljárás és a polgári eljárás között, hiszen a tárgyalás elvének alkotmányos deklarálása az alkotmányból eredõen nyilvánvalóan az igazságszolgáltatás mindkét fõ üzemmódjára érvényes.
Tehát azért furcsa, hogy ugyanakkor, amikor a kormány - elfogadva érveinket - a polgári eljárás tekintetében, a nemsokára sorra kerülõ vita kapcsán majd részletezendõ módon beismeri azt, hogy nemcsak a mi érveinkkel, hanem az Alkotmánybíróság egy korábban hozott döntésével is szembe menetel az az eljárási reformja, miszerint fõ szabálynak a tárgyalás nélküli elintézést tartaná a másodfokú eljárásban is, és nem a felekre bízná annak eldöntését, hogy ha õk errõl lemondanak, akkor lehessen tárgyalás mellõzésével az iratokból ítélni; ha nem mondanak le, akkor viszont a fõ szabály a tárgyalás megtartása legyen.
Még egyszer mondom: furcsa az, hogy ebben a Házban ugyanebben az órában, ugyenezekben az órákban két azonos témát szabályozó törvényjavaslatot tárgyalunk; az egyiknél a kormány merev, hajthatatlan magatartása és - szomorú, hogy ezt kell mondanom - az azt alátámasztó legfelsõbb bírósági észrevétel a tárgyalás mellõzése irányába mutat, a másik törvény szempontjából pedig hajlik annak elfogadására, hogy mégis csak a tárgyalás megtartása legyen a fõ szabály.
Összegezve az elmondottakat, tisztelt Országgyûlés: arra kérem azt a néhány képviselõt, aki itt van, vigye hírül a távol lévõ képviselõknek, hogy nem kis jelentõségû dolgot tárgyal itt ma a parlament, és nem kis jelentõségû kérdés lesz az - amikor majd a szavazatukkal támogatnak vagy elvetnek javaslatokat -, hogy Magyarországon az alkotmányos biztosítékoknak és a jogállami elvárásoknak megfelelõ szabályozásra kerül-e sor a büntetõeljárás keretében vagy sem. Nem szeretném azt a látszatot kelteni - erre már hivatkoztunk -, mintha mi akadályozni kívánnánk az igazságszolgáltatás munkáját, és mi tulajdonképpen ezen üres és túlzásba vitt garanciák hangoztatásával valami olyannak akarunk menlevelet vagy legalábbis nagyobb kibúvási lehetõséget adni, ami nem kívánatos és a társadalom szempontjából elfogadhatatlan.
Mi is azon a véleményen vagyunk, hogy mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a közösség elvárásainak megfelelõen a büntetõeljárás során bíráját senki ne kerülhesse el, és lehetõleg gyorsan, megfelelõ hatékonysággal mûködjék az igazságszolgáltatás. Ennek számtalan eszköze van: egyet módunkban van ismertetni, de más is van. Az azonban nem lehet eszköze, tisztelt Országgyûlés, egy ilyen törekvésnek, hogy kiiktassa az egész büntetõ igazságszolgáltatás lényegét, legdöntõbb elemét, és fõ szabállyá tegye annak az ellenkezõjét, hogy tudniillik ne kelljen tárgyalást tartani, és az eljárások zöme - mint hallottuk, a helyi bíróságok büntetõügyeinek több mint fele - fõ szabályként hivatalból, a tárgyalás mellõzésével folyjon le. Köszönöm figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)