DR. VARGA ISTVÁN (MDF): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Amikor elmegyek valamely országba, nem azt vizsgálom, hogy vajon jók-e a törvények, hanem azt, hogy a meglévõket végrehajtják-e - mondta Montesquieu.
(12.20)
Meggyõzõdésem, hogy ez a hosszas vita nem elsõdlegesen arról szól, hogy itt a Ház elõtt most van egy, álláspontom szerint alkotmánysértõ országgyûlési határozat, hanem arról szól ez a történet, hogy a hatályban lévõ 1994-es XXIII. törvényt végrehajtja-e a Ház, illetve végrehajtjuk-e vagy sem. Ha az információim nem csalnak, ennek a törvénynek a végrehajtása egy éve áll, s mindent megtesznek annak érdekében bizonyos politikai erõk, hogy ez a törvény ne legyen végrehajtva.
Idefele jövet egy idõs barátom megkérdezte, hogy mirõl lesz szó a Házban, és említettem, hogy mirõl tárgyal a parlament. Idõs barátom azt kérdezte, hogy tulajdonképpen most ti bírák ellen folytattok hajszát, vagy egy törvényt, egy hatályos törvényt fogtok végrehajtani. S megmondom õszintén, hogy nem tudtam kielégítõ választ adni idõs barátomnak.
Tisztelt Ház! Itt arról van szó, arról az alapvetõ kérdésrõl, hogy ez az ország katasztrofális gazdasági helyzetben van, de még súlyosabb ennek az országnak a morális válsága. S e morális válsághoz hozzátartozik ez az országgyûlési határozati javaslat, és hozzátartozik az 1994. évi XXIII. törvény elszabotálása, nem végrehajtása.
Egészen egyszerûen mirõl van szó? Arról van szó, képviselõtársaim, és a törvény taxációja egyértelmû, hogy bizonyos tisztségeket csak olyan személyek tölthessenek be, akik korábban, az elmúlt rendszerben nem kompromittálódtak. Nevezetesen arról van szó, hogy III/III-as ügynökök, karhatalmisták, nyilaskeresztes párt tagjai ennek a Háznak, ahogy elmondtam a múltkor, megismétlem, a küszöbét se léphessék át. Kormánypárti képviselõtársaink figyelmébe ajánlom nem az országgyûlési határozati javaslatot, hanem az általam már többször hivatkozott jogszabály 1. §-ának c) pontját. Ezt a c) pontot szíveskedjenek vizsgálódásuk fókuszába tenni, és ne a köztiszteletben álló bírókkal foglalkozzanak, hanem a törvényt próbálják valamilyen módon végrehajtani.
Toller képviselõtársam az országgyûlési határozati javaslatról elmondta, hogy bizony sziszifuszi munkát végzett ez a bizottság. El is hiszem egyébként, mert ilyen vegyes felvágottat, ilyen mixtumot még nem láttam parlament elõtt, amit itt a köztisztviselõi törvénytõl kezdve a munka törvénykönyvén át beterjesztettek a Ház elé. Én nem vitatom, hogy nehéz volt ezt az országgyûlési határozati javaslati tervezetet meghozni, de bizonyára nem ez lesz ennek a bizottságnak és a magyar parlamentnek a csúcsa és ékessége és koronája, amit itt beterjesztettek.
Még mielõtt érdemi és szakmai mondandómat megkezdeném, egy dologra szeretnék reflektálni. Itt több képviselõtársam arról beszélt, hogy volt egy spontán rádiónyilatkozat, elhangzott a 168 órában valami, s ezt követõen kezdõdött ennek a határozati javaslatnak a kidolgozása. Nagyon sajnálom, hogy néhányan ezt egy spontán rádiónyilatkozatnak tartják.
Tisztelt Képviselõtársaim! Itt a médiákon keresztül, nem most, hanem amikor ez az ügy kipattant, egy pontosan, jól felépített hajsza indult meg a bírók ellen. Hangsúlyozom: a bírók ellen és nem az ügynökök ellen. És itt szabadjon még annyi kitérõt tennem, hogy miért fontos a törvénynek a végrehajtása, miért lett volna fontos a korábbi igazságtételi törvények végrehajtása. Azért, képviselõtársaim, mert ha a polgárok nem tudják megkülönböztetni a jót és a rosszat, nem tudják megkülönböztetni a törvényest és a törvénytelent, ha nem tudnak napirendre térni, hogy a munka törvénykönyve a végkielégítésrõl hogyan szól, ha nem tudnak napirendre térni a bankbotrányok felett, ha nem tudják, hogy most tulajdonképpen tisztességesek-e a bírák, vagy esetleg az ügynököket kellene támogatni, akkor ennek nagyon súlyos következményei lesznek: s nem az ellenzékre lesznek súlyos következményei, hanem a kormánypártokra.
Felszólalásomban két dologgal szeretnék foglalkozni.
Szeretnék foglalkozni az országgyûlési határozati javaslatban a két, általam tisztelt bíró úr közjogi helyzetével, annak különbözõ jogi aspektusaival, majd szeretnék foglalkozni azzal a bizonyos országgyûlési határozati javaslattal, amelyrõl a Háznak itt dönteni kell, mely, álláspontom szerint, teljes egészében alkotmánysértõ.
Az egyes fontos tisztségeket betöltõ személyek ellenõrzését végzõ bizottság és annak egyes tagjaival összefüggõ problémakör középpontjában maga az 1994. évi XXIII. törvény áll. Ez a törvény áll a maga erkölcsi, eszmei és rendelkezési egységével. Ezért ezt a törvényt értékelõ értelmezéssel kell vizsgálódási tárggyá tenni. Ugyanis kizárólag az értékelõ értelmezés az a módszer, mely a törvény vagy törvényhely szándékos félreértelmezését megakadályozza a helyességi mértékek alkalmazásával, és ezáltal derítvén fel a törvényhely értelmét a törvények háromdimenziós egysége követelményeinek megfelelõen. A helyességi mértéket pedig a jog alapeszméi adják. Vagyis egyrészt az, hogy a jog értelmes célkitûzésekkel igazságos eredményre törekszik, másrészt az, hogy a törvény értelmét összhangba hozza az életviszonyoknak azon erkölcsi kívánalmával, melyet a törvény rendezni kíván.
A törvényalkotó az úgynevezett átvilágítási törvényt határozott közhatalmi tevékenység elvégzése, mégpedig a demokratikus államélet tisztaságának elõmozdítása érdekében hozta létre. Az Alkotmánybíróság ezt a törvényi célt az államélet áttetszõségében vagy átláthatóságában határozta meg, azzal az indokolással, idézem, hogy "a jogállamban az állam mûködésének a polgárok számára átláthatónak, áttetszõnek kell lennie".
Ezen cél érdekében végzendõ munkára megválasztott bizottság tagjai vonatkozásában a törvénynek az elõbb elmondottak szerinti értékelõ értelmezése azt jelenti, hogy a megválasztásukra jogosult szerv és mód mellett adatott-e jogosultság ugyanezen szervnek vagy testületnek az õ visszahívhatóságukra, annak feltételeire és módozataira nézve.
Ezen a téren az értékelõ értelmezés során tehát nemcsak azt kell vizsgálódás tárgyává tenni, hogy mirõl rendelkezik a törvény, hanem azt is, hogy mirõl nem tartalmaz rendelkezést. Ugyanis csak e kettõ vizsgálatának együttes lefolytatásával lehet a törvény célját szolgáló értelmet összhangba hozni annak az életviszonynak egymástól el nem választható általános társadalmi erkölcsi, közhatalmi erkölcsi kívánalmaival, melyet a törvény rendezni kíván.
Az elmondottakat a törvény öt paragrafusában foglaltakkal összefüggésben alkalmazva az állapítható meg, hogy a törvény - azon módszer alkalmazásával, hogy egyes kérdéseket részletesen szabályoz, más kérdéseket pedig még más törvényi rendelkezésre, alkalmazásra utalást is mellõzvén nem szabályoz -, a bizottság tagjai részére egy teljes feleletmentességet jelentõ védettségi kiváltságot, vagyis immunitást biztosított és hozott létre.
Itt utalnom kell arra, hogy nem véletlenül mondtam a feleletmentességet a felelõtlenség helyett. A felelõtlenség ugyanis az országgyûlési képviselõ szólásszabadságával és ilyen minõségében tett cselekedeteivel kapcsolatosan tartalmaz mentességet, míg a feleletmentesség mindenféle politikai és egyéb zaklatás ellen nyújt védelmet, ami az immunitásban részesített ellen irányul akár megbízatása során tett nyilatkozata vagy magatartása, akár a megbízatásával össze nem függõ nyilatkozata vagy magatartása miatt. Ez jelenti azt is, hogy nem felel a megválasztása után a választás elõtt a választó legfõbb törvényalkotó által - ez pedig a parlament - a választáskor figyelembe vett tényekért sem.
Mivel a törvény kifejezetten azt a pozitív rendelkezést is tartalmazza, hogy a bizottság tagjai függetlenek és a törvénynek vannak alávetve, az immunitás egy valódi védettségi kiváltság. Mindezek folytán a bizottság tagjai nem szólíthatók fel senki által lemondásra, és nem is hívhatók vissza, sõt e jogviszonyuk nem szüntethetõ meg a semmiségre alapítottan sem senki és semmilyen testület által. A bizottság tagjainak jogviszonya ugyanis mind alaki jogi létrehozatala, mind a törvényben foglalt feladatkör tekintetében közjogi jogviszony. Ezen jogviszony esetében pedig a semmisség kizárt.
(12.30)
Az elõbb elhangzott utaló mondataimban és a jelen vitában is az immunitás fogalmával is kívánok foglalkozni. Tudnunk kell képviselõtársaim, hogy ez a fogalom nem eredeti jogi fogalom, hanem azt a nagy jogászelõdeink tulajdonképpen nagy bölcsességgel a természettudományokból adaptálták, mind fogalom, mind elnevezés, illetve mindkettõ azonossága tekintetében. Sokan azonban csak a parlamenti képviselõ mentességét értik e fogalom alá tartozónak, holott a mentesség és az immunitás, vagyis a védettség nem minden esetben azonos fogalmak, sõt egyes jogszabályok rendelkezései vagy bizonyos kérdésekrõl, tényekrõl való rendelkezések elhagyása e szót a kiváltság fogalommal teszi azonossá.
Tegyük fel azt a kérdést, hogy a természettudományok területén mi az immunitás. A mai irányadó szakirodalom szerint általában valamely szervezet ellenálló képessége, tágabb értelemben a szervezet védettsége a külvilág ártalmaival szemben. A szervezet sajátos védkezési mechanizmusa pedig, mely a bonyolult, egymással összefüggésben lévõ folyamatok összességét és irányítását adja - ez az immunrendszer. Ezen rendszer mûködése abban áll, hogy a testsaját és testidegen anyagokat képes egymástól megkülönböztetni és ez utóbbiakat kell kiküszöbölni vagy legalábbis hatástalanítani. Az immunrendszer tehát mindenekelõtt a szervezet egyediségének megõrzését célozza. Ebbõl az elsõdleges funkciójából adódik minden további teljesítõképessége. Az immunrendszerben megvalósuló védekezési mechanizmus minden ellen irányul, ami idegen vagy elfajzott. Ezekre immunválasszal reagál. A természettudományos alapokból még csupán azt említjük meg, hogy az immunitás lehet tökéletes, teljes vagy részleges.
Áttérve megállapíthatjuk, hogy jelen esetben az immunitás védettséget, mentességet jelent. Ez a védettség már nagyon régen meghonosodott e szférában, megnyilvánul több jogterületen és fellelhetõ tökéletesként, teljesként vagy részlegesként. Történetiségében is bemutatva, csupán vázlatosan arról teszek említést, hogy a feudalizmus idején az immunitás egyházi kiváltság volt. A régi kánonjog szerint az egyháziak kiváltságaként úgy jelent meg, hogy ennek értelmében személyi és dologi kiváltságok élvezõi voltak, például adó-, katonai szolgálat és a világi bíráskodás alól való mentességgel bírtak.
Tudomásom szerint egyes polgári demokráciákban az egyházi személyek ma is mentesek a katonai szolgálatban való részvétel, a fegyveres harc alól, miért is csak a sebesültek ápolásában, gyógyításában, irodai munkában, istentisztelet tartásában, szentségek kiszolgáltatásában vesznek részt. Kiemelendõ, hogy az immunitás az egyházi épületekre is kiterjedt, amikor is a bûnözõ templomba vagy kolostorba menekülhetett és nem lehetett elfogni. Ez az azílum, vagyis a menedékjog, de egyes országokban akár a háború elõtti Magyarországon ez a jog az egyetemeket is megillette.
De a világiakra is kialakult az immunitás már korán, amikor mentességet biztosított valamilyen joghatóságtól való függés alól. Az ezt élvezõ feudális úr saját földbirtokán uralkodói jogokat gyakorolt, fõleg pénzügyi és jogszolgáltatási téren, például mint amilyen a pallosjog. Jóval késõbb létrejött a diplomáciai mentesség is, ami azt jelenti, hogy a diplomáciai testületek idegen államba akkreditált tagjait azon mentesség illeti, hogy büntetõ- és polgári ügyekben hazájuk törvényei alá tartoztak.
Hazánk jogfejlõdésébõl is csak szemelvényeket említhetünk, így például megemlítendõ I. Ferdinõnd dekrétumából az 1557-es 10. cikkely 1. és 5. §-ai, az egyházak szabadságainak, mentességeinek és kiváltságainak megtartásáról, vagy az Ausztriával közös érdekû viszonyokról szóló 1867. évi XII. törvény 47. §-ának rendelkezése a közös bizottság tagjainak mentelmi jogáról.
Így jutunk el az országgyûlési képviselõk mentelmi jogához, mely elõször 1867. november 18-án kelt határozatban jelent meg a politikai zaklatások ellen. A mai parlamenti képviselõk, mi magunk is mentelmi jogban részesülünk az alkotmány rendelkezései folytán. Ez az immunitás azonban csak részleges. A teljes immunitást egyedül éppen, képviselõtársaim, az 1994. évi XXIII. törvény valósítja meg a korábban kifejtettek szerint. Ha a magyar jogrend testét vizsgáljuk meg, akkor a közjogi immunitást létrehozó törvénynél a felmenthetõség a testidegen, vagyis az, ami a bizottság befolyásolhatóságát és - aláhúzom - zsarolhatóságát teszi lehetõvé. (Közbeszólás az SZDSZ padsoraiból: Ajaj!) Az immunitás tehát az 1994. évi XXIII. törvény és az általa létrehozott vizsgálóbizottságok egyediségének, individualitásának megõrzését célozza.
Szólni kell még röviden a következõkrõl. A belügy- és igazságügy-miniszter urak a parlamenti bizottság megkeresése alapján kiadott véleményükben a többi között a jogszabályba ütközést fûzték a törvényben foglalt feltételhiányhoz. Tehát a bizottság egyes tagjainak munkaviszonyát azért minõsítették törvénybe ütközõnek, mert a megválaszthatóság korlátját jelentõ ítélkezés álláspontjuk szerint fennállott. A munkajogviszony létrejöttét pedig ebbõl következõen munkaszerzõdésnek tekintették. Ez esetben tulajdonképpen a meg nem engedett jogügyletek egyikérõl lett volna szó, amelyre a miniszter urak feltehetõen utaltak. Itt tulajdonképpen áttértek, vagy mondhatjuk, áttévedtek a polgári jog területére.
A meg nem engedett jogügyletek a következõképpen csoportosíthatók: Törvényes tilalomba ütközõ szerzõdések, amelyek jogellenes eredményre irányulnak, a célzott joghatás ugyan nem jogellenes, de az ilyen szerzõdés kötése tilos, palástolt ügyletek, adásvétellel palástolt uzsorás szerzõdés, a jó erkölcsbe ütközõ szerzõdések, erkölcstelen maga a szolgáltatás, maga a szerzõdés tárgya ugyan nem erkölcstelen, de a szerzõdéskötési biztosítás ütközik a jó erkölcsbe. Harmadik: sem a cselekmény, sem a szerzõdéskötési kötelezettség nem erkölcstelen, de az ellenérték kikötése erkölcstelen és a negyedik: a szerzõdés célja erkölcstelen. Közrendbe ütközõ szerzõdések, amelyek olyan jogi alapelvekbe ütköznek, amelyek a jogrend vagy közjogi intézmények alapjául szolgálnak, például szabadságjogok.
Megítélésem szerint e szerzõdések közé a bizottság tagjainak jogviszonya sem polgári, sem munkajogviszonyba nem sorolható. Ámde ha bármelyikébe is beleerõltetné valaki, a következõ tényekkel kerülne szembe. 1. A bizottság tagjait a rendelkezésre álló adatok alapján az Országgyûlés nemzetbizottsági bizottsága csak javasolta megválasztásra és maga az Országgyûlés választotta meg határozott idõtartamra. 2. Ennél fogva a kérdés, hogy ki a munkáltató, aki a munkáltatói jogokat gyakorolni jogosult, felvetõdik. 3. Mivel a bírák ismert ítélkezése tudatában jött létre a megválasztási javaslat és a bizottság tagjait is megválasztották, ennek eredményeképpen a megválasztott bírák megkezdték a munkát, vagyis a szerzõdésbõl eredõ kötelezettségük teljesítését. Ezen folyamat következtében a szerzõdést maga a parlament tette érvényessé.
Amint láthatjuk az eddig elmondottakból, jelenleg is igen bonyolult helyzetrõl van szó. A központi kérdés továbbá a vita kezdete óta a bizottság tagjai felmenthetõségének mikénti megoldhatósága adja. Tulajdonképpen a bizottság egyes tagjai és az õket felmenteni óhajtók között létrehozott viszony, az az ezen két ellentétes póluson álló személyeknek egymásra vonatkozó s a tér és az idõ koordinátái között egymástól függõ és egymásra ható viszonya. Ez utóbbi mondatokból következik, hogy ez a viszony egyúttal érdek is. A bizottság tagjai ezen érdekeknek is minõsülõ viszonyban a központi célt, pontosabban a céltáblát alkotják, míg az ellenpólus egyénei az érdekeltek. Éppen ezért merül fel a kérdés, hogy eme támadó érdekcsoport érdeke a maga valóságában milyen érdek. Erkölcsi, nemzeti, állami, csoport vagy jól felfogott egyéni érdekek összessége vagy koalíciója? Ugyanis eme minõsítéstõl függ, hogy az milyen erõtérviszonyhoz kapcsolódik, netán az etika parancsához vagy a hatalom tekintélyéhez. Nem feledhetõ el azonban ezzel összefüggésben Szókratész ma is aktuális, egyáltalán nem túlhaladott azon tanítása, hogy politikai és közjogi szempontból is többféle tekintély van. Mégpedig a társadalmi tekintélyek, mint például az állam élére helyezett vezetõk. Az etikai tekintély, ahova tartoznak a konkrét hatalmak, mint törvény és a lelkiismeret. Az absztrakt tekintély, mint a becsület, a logikai tekintélyek, mint a bölcsesség, a tudás, a szakértelem, a hit, a példaadás és a tapasztalat.
Tuka Béla egyházjogász mondta a Szabadság címû könyvében: "A tekintély az emberek felett mindig irányítást és vezetést jelent." De ugyanõ mondta azt is, hogy a kényszer a tekintély tiszteletének erkölcsi eleme nélkül elviselhetetlen erõszakká lesz. Egy erõszakfajta a diktatúra, amely lehet titkolt vagy nyílt személyi, de parlamenti többséggel parlamenti diktatúra is. Az, hogy ez hogyan érvényesül, a kormánypárti koalíció politikai eltökéltségétõl függ. Ha a legfõbb törvényalkotó szervünk netán arra vetemedne, hogy a törvényt módosítaná a bizottság tagjai visszahívhatóságával, a szándékos bûntett elkövetését és ezen való tettenérést kivéve, megszüntetné e védettségi kiváltság intézményét. Ezen tettével pedig szabad utat adna a gátlástalan politikai zsarolásnak. Ez viszont nemcsak az alkotmányosság, hanem jogállamiság durva, brutális megsértését is jelentené.
(12.40)
Nem lehet azonban szó nélkül hagyni a törvény 6. §-ával összefüggõ szófiai beszédeket sem. A bizottság egyes tagjai szemére vetett ítélkezési tevékenységük és a törvénnyel feladatukká tett súlyos politikai gaztettek egymás mellé állítása olyan módon, hogy az elõbbiek miatt az utóbbiak feltárásában nem vehetnek részt, tulajdonképpen azt tanúsítja, hogy sokan nem tudják megkülönböztetni az óriás hegyeket a vakondtúrástól. Egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy egyesek a félévszázados közelmúlt szürkeségeit akarják zsebkendõjük négy sarkában elhordani, és a vakondtúrások megmászásához felvonókat építenek. Pedig csupán arról van szó, hogy a vakondtúrásokat el lehet gereblyézni, a bûnhegyek létét becsülettel beismerni, majd pedig a törvények segítségével olyan intézkedéseket kell tenni, amelyek a társadalmi erkölcsöt - mint hazánk nemzetközi erkölcsi megítélését - nemcsak rekultiválják, hanem reparálják is. Erre adott a törvény közhatalmi jogosítványt a bizottság tagjainak.
Jelen esetben emberi jogi és állampolgári szférákba tartozó összetett problémáról van szó, amelyeknek elfogulatlan szemlélete és értékelése és a helyességi mérték megfelelõ megítélése megfelelõ, magas szintû szakmai mûveltséget igényel. Az ilyen szintû, mondhatjuk úgy is, hogy valóságos, hamisítatlan politikai mûveltség pedig nagymértékben abból is áll, ha valamely politikus nem is osztja és nem is birtokolja a politikai ellenfele álláspontját és szellemét, de mindenképpen tiszteli azt. Éppen ezért el tudjuk választani a saját meggyõzõdésünkbõl eredõ elfogultságot az objektív értékítélet érdekében. Csakis ilyen módon beszélhetünk egy politikus politikailag cselekvõképessé válásáról.
Neves publicistánktól és politikusunktól, Makay Jánostól hadd idézzek: a kifejtettek mellett komoly jelentõséget kell tulajdonítani egy régi közmondásnak is. Ez a közmondás az asszonyokra vonatkozik az esõvel kapcsolatosan. A politikusnál pedig a közmondás nem az esõvel, hanem egy másik természeti elemmel, a széllel kapcsolatos.
Tisztelt Ház! Esetünkben nyilvánvaló, hogy az Országgyûlés jogalkalmazói feladatkört kíván gyakorolni; nem túlzás azt mondani, hogy bírói hatáskört kíván elvonni. Ennek alkotmányossága igencsak kérdéses, mint azt egyébként a Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága más határozatában, nevezetesen az elévülésre vonatkozó büntetõjogi rendelkezések országgyûlési értelmezésével kapcsolatos döntésében iránymutatóan már megállapította.
A magam véleménye is az, hogy ez a határozati javaslat, fõként tartalmában, de formájában is ellentmond a hatalmi ágak elválasztásának alkotmányos elvével, így a magyar közjogi berendezkedés alapvetõ ideáit sérti. Ha már azonban a kormánytöbbség birtokában képviselõtársaim nagy része úgy érzi, hogy átléphet az alkotmányos elveken, legalábbis annak meggondolását kérem, hogy az egyes jogágakat törvényhozói szinten tisztán és világosan különítsük el egymástól.
A jogágakat és azok rendelkezéseit a maguk helyén alkalmazzuk, illetve ne próbáljunk az egyes rendelkezések között azon az alapon csemegézni, hogy a koalíció számára miként lehet dr. Botos Gábor és Eigner bíró urakat a lehetõ leggyorsabban, a lehetõ legkisebb feltûnés nélkül állásukból elmozdítani. Láthatjuk ugyanis, hogy a nevezett bírák státuszkérdéseiben a kormányerõk az úgynevezett ügynöktörvény, a köztisztviselõi törvény, a munka törvénykönyve és a polgári törvénykönyv rendelkezései közül ott és akkor rángatják elõ - mint nyulat a cilinderbõl - azt a paragrafust, ahol éppen és amikor a felmentés indoklása szempontjából arra szükségük van. Maga az elõterjesztõ is érezheti, hogy hadilábon áll a jogágak biztos kezelésével, a zsonglõr kezébõl a labdák idõnként a földre hullanak. Éppen ezért szükségesnek tartanánk a publikumot is kitanácsolni a nézõtérrõl - mert hogy az ilyenfajta bûvészmutatványoknál a közönség igazából csak zavaró tényezõ.
Az országgyûlési határozathozatal azonban jelenleg még - bár lehet, hogy egyesek legnagyobb sajnálatára - a nyilvánosság elõtt zajló mûfaj. Mire gondolok? Az elõterjesztésnek arra a részére, amelybõl ki kívánja zárni a bírói út igénybevételének lehetõségét.
Hölgyeim és Uraim! Ez nem törvényhozói elhatározás kérdése! Ha önök egyszer a kérdést munkajogi síkra kívánják terelni, úgy vállalniuk kell annak összes ódiumát. Többek között azt is, hogy munkaviszony kérdésében a döntõ szót a munkaügyi bíróság fogja kimondani. Ennek esetleges megakadályozására még a törvényhozás sem hivatott.
Nem az ellenzék választotta az önök javasolta megoldást, hiszen az ellenzék álláspontja szerint a kérdés kizárólag közjogi jellegû. Ebben az esetben, sarkosan fogalmazva, "házon belül" tarthattuk volna a problémát; az önök munkajogi megoldásánál azonban nem zárható ki a munkaügyi jogorvoslat útja. Így tehát a parlament könnyen abba a helyzetbe kerülhet, hogy határozatát egy önálló hatalmi ág, vagyis a független magyar bíróság fogja elbírálni. Még csak belegondolni is rossz lenne abba, hogy ez a bíróság az önök által javasoltaktól netán eltérõ állásponthoz jutna.
Ezek tehát azok a körülmények, amelyek miatt különösen fel kell hívnom a figyelmet a meghozandó döntés alapos megfontolására, annak érdekében, hogy az minden késõbbi próbát kiálljon.
Röviden az elõterjesztésrõl:
Az Országgyûlés nemzetbiztonsági bizottsága 1995. január 12-i levelében arra szólította fel dr. Eigner József bírót, az egyes fontos tisztséget betöltõ személyek ellenõrzésére létrehozott bizottság tagját, hogy e megbízatásáról mondjon le, mert részvétele a bizottság munkájában az 1994. évi XXIII. törvény 6. § (1) bekezdése alapján összeférhetetlen. Az elõterjesztésnek ebbõl a megszövegezésébõl is az állapítható meg, hogy az Országgyûlés bizottságának akkori álláspontja szerint az Országgyûlés és dr. Eigner József között nem munkaviszony, hanem megbízási jogviszony jött létre. A megbízási jogviszony alatt természetesen nem a polgári törvénykönyv megbízásra vonatkozó szabályait értjük, hanem azt a sajátos közjogi jogviszonyt, amelyet az immunitás fogalomkörébe sorolhatunk.
Valószínû, hogy az Országgyûlés bizottságai, különösen az Országgyûlés alkotmányügyi bizottságának kormánypárti része azóta változtatott ezen az állásponton, olyan módon, hogy a törvények értelmezésével dr. Botos Gábor és dr. Eigner József bírák megbízatását, immár az elõterjesztésbõl is kitûnõen, a munka törvénykönyve, különösen a 8. § (1) bekezdése alapján tartja semmisnek. Határozott álláspontom szerint a munka törvénykönyve a bírák jogviszonyára még önmagában véve, saját szövegezése szerint sem alkalmazható.
Az elõterjesztett határozati javaslat kulcsa ugyanis a munka törvénykönyve 8. §-ára való hivatkozás. Ennek a passzusnak a központi kategóriája a megállapodás, közelebbrõl a munkajogi megállapodás fogalma. (Közbeszólás a kormánypárti képviselõk körébõl: Igen, igen!) Ahhoz, hogy e megállapodás kategóriájával operálhassunk, tisztáznunk kell magát a fogalmat. Ezt a munka törvénykönyve 7. § (6) bekezdése teszi meg, amelyet azonban érdekes módon az elõterjesztés óvatosan kezel. A (6) bekezdés szerint ugyanis e törvény - vagyis a munka törvénykönyve - alkalmazásában megállapodás a munkaszerzõdés, illetve a munkáltató és a munkavállaló között létrejött munkaviszonnyal kapcsolatos egyéb megállapodás.
Megállapítható, hogy ilyen megállapodás az önök határozati tervezetében érintett bírák vonatkozásában nem létezik. A bíró uraknak ugyanis nincs sem munkaszerzõdésük, sem olyan más megállapodásuk, amely valamiféle munkáltatóval jött volna létre.
Kérem az elõterjesztõket, legyenek szívesek megnézni és részletezni a most eltávolítandó bíró urak munkáltatóját, a bíró urakra irányadó állítólagos utasítási jog - amely egyébként a munkaviszony kötelezõ eleme - tényleges tartalmát és annak leírását; a bíró urak munkaköri leírását -, de ha tehetik, ne a törvényre hivatkozzanak, hanem valamilyen konkrét egyedi megállapításra; ha valakinek az önök birtokában kollektív szerzõdés van, úgy azt érdeklõdéssel fogjuk fogadni -; a bíró urak munkavégzésének kötelezõ helyét és idejét - hogy már más apróságról ne is beszéljek.
Ebbõl is kitûnik, hogy milyen könnyen lehet keresztkérdéseket feltenni akkor, ha egy jogviszonyt nem a maga helyén kívánunk elhelyezni.
Ismételten tehát: munkaszerzõdés vagy valamiféle munkáltatóval kötött más megállapodás hiányában a bírák megválasztása tekintetében a munka törvénykönyve 8. §-ának bármiféle alkalmazása közvetlenül vagy akár per analogiam kizárt.
Az átvilágításról szóló törvény egyébként részletesen szabályozza azt, hogy kiket és miként kell megválasztani a bizottság tagjává. E törvénynek a kormánypártok által oly szívesen hivatkozott 5. § (5) bekezdése az elõbbiek szerint tehát nem magára a megválasztásra vonatkozik, hanem a már megválasztottak munkavégzési jogviszonyára, ennek kapcsán pedig az 1992. évi XXIII. törvény alkalmazására. A határozattervezet elõterjesztésében említett kétlépcsõs hivatkozás tehát kizárólag a megválasztás idõpontjától hatályosul, az a tevékenységet már megkezdõ bizottsági tag munkavégzési jogviszonyára vonatkozik. Az ex tunc, vagyis a visszaható hatályú utaló szabály alkalmazása tehát nem megengedett. Ekként a megválasztási procedúrát és annak jogkövetkezményeit még akkor is sui generis közjogi aktusként kellene kezelnünk, ha az azt követõ idõszakra már megengedhetõnek tartanánk a köztisztviselõi törvény, illetve az általa hivatkozott munka törvénykönyve szabályainak megfelelõ alkalmazását.
Fogalmilag kizárt tehát a munka törvénykönyvének a munkaviszony létesítésével kapcsolatos rendelkezéseinek alkalmazása, hiszen a munkaviszony - mint említettük - megállapodással, a bizottság tagjainak jogviszonya pedig megválasztással jött létre. Ismétlem, a munka törvénykönyvére való kétlépcsõs hivatkozás csak a megválasztást követõ bizottsági idõszakra lehet irányadó.
(12.50)
Feltéve egyébként, de meg nem engedve, hogy az 1992. évi XXIII. törvény 90. §-ának (2) bekezdése alapján a munka törvénykönyvének rendelkezéseit kellene alkalmazni, az elõterjesztett határozati javaslat egyoldalú és nem is következetes e szempontból.
A munka törvénykönyve 8. §-ának (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy semmis az a megállapodás, amely a munkaviszonyra vonatkozó szabályba vagy egyébként jogszabályba ütközik. Ha a semmisség a felek és a közérdek sérelme nélkül rövid idõn belül nem orvosolható, a semmisséget hivatalból kell figyelembe venni. Az oly szívesen hivatkozott semmisség orvoslására, amely egy egészen rövid törvénymódosítással is megoldható lett volna, a kormánypártok mit sem tettek. Egyszerûen a felek és a közérdek sérelme nélkül is orvosolható lett volna a vélt semmisség, ha a törvényhozó - az ellenzék javaslatának megfelelõen - az úgynevezett semmisségi ítéletek meghozatalára vonatkozó jogszabályi hivatkozást elhagyja.
További megoldás lehetett volna a törvény 6. § (2) bekezdésének kiegészítése egy olyan mondattal, miszerint indokolt esetben a nemzetbiztonsági bizottság javaslatára az Országgyûlés ilyen ítéletek áttekintése után kivételt tehet. Mint tudjuk, a koalíciós képviselõtársak az ilyen jellegû módosításra irányuló, egyébként a munka törvénykönyve szelleméhez és tételes rendelkezéseihez egyaránt igazodó ellenzéki kezdeményezéseket a leghatározottabban visszautasították.
A tisztelt Országgyûlés azonban úgy tûnik, hogy nem ezt az egyszerû és a munka törvénykönyve végrehajtásából elsõsorban szóba jöhetõ megoldást kívánja választani, hanem csak a munka törvénykönyvének rendelkezéseibõl szándékozik kiindulni. Ebben az esetben azonban nemcsak a munka törvénykönyve 8. §-át, hanem az ezt követõ rendelkezéseket is figyelembe kell venni. Mire utalok?
Az eddig feltárt adatokból kétséget kizáróan megállapítható, hogy az érintett vagy - hogy úgy mondjam: - megcélzott bírák a semmisségi törvények hatálya alá esõ ügyekben folytatott ítélkezéseikrõl beszámoltak; a szóbeli beszámoló közokirati formában nyert rögzítést a nemzetbiztonsági bizottság jegyzõkönyvében. Így tehát a nemzetbiztonsági bizottság, rajta keresztül az Országgyûlés értesült a vélt érvénytelenségi okokról. Ebben az esetben pedig a munka törvénykönyve 10. §-ának rendelkezéseit nemcsak részben, hanem teljes egészében alkalmazni kell.
A 10. § (1) bekezdése kimondja, hogy az érvénytelen megállapodásból eredõ jogokat és kötelezettségeket úgy kell elbírálni, mintha azok érvényesek lettek volna. Azonban az érvénytelen megállapodás alapján létrejött munkaviszonyt - ha a törvény eltérõen nem rendelkezik - a munkáltató köteles azonnali hatállyal felszámolni. Eltérõen rendelkezik azonban a 10. § (2) bekezdése; eszerint a munkáltató hibájából eredõ érvénytelenség esetén a munkáltatói, vagyis a munkáltató részérõl történõ rendes felmondás jogkövetkezményeit kell megfelelõen alkalmazni.
A fentiekbõl megállapítható, hogyha a megválasztás során érvényességi hiba történt, úgy az nagyobb részben a nemzetbiztonsági bizottság, tehát az Országgyûlés részérõl következett be. Feltéve, de meg nem engedve tehát: ha az Országgyûlés lenne a munkáltató, akkor a saját hibájából eredõ érvénytelenség miatt csak rendes felmondással szüntethetné meg az érvénytelenséget. Rendes felmondásnak azonban - ugyancsak a munka törvénykönyve szerint - nincs helye határozott idõre szóló munkaviszony esetén. A bizottság tagjainak jogviszonya pedig bárminek is minõsüljön, egy kétségtelen: az határozott idõre szól, vagyis 1996. június 30-án megszûnik. A munka törvénykönyve 88. § (1) bekezdése félreérthetetlenül rendelkezik akkor, amikor kimondja, hogy: "A határozott idõre szóló munkaviszony csak közös megegyezéssel vagy rendkívüli felmondással szüntethetõ meg." Ez alól csak ugyanennek a szakasznak a (2) bekezdése ad kivételt, miszerint: "Az (1) bekezdéstõl eltérõen a munkáltató a határozott idõre alkalmazott munkavállaló munkaviszonyát kizárólag akkor szüntetheti meg, ha a határozott munkaidõbõl még hátralévõ idõre járó átlagkeresetét a munkáltató részére elõre megfizette."
A fentiek összefoglalásaként megállapítható, hogy a bizottság tagjai nem kötöttek munkaszerzõdést sem az Országgyûléssel, sem más szervvel, így munkáltatójuk nincs, vagyis a munka törvénykönyve rendelkezései a munkaviszony létrejöttére nem alkalmazhatók, azokat csak kisegítõ jelleggel, a már megválasztott bizottsági tagok tevékenysége, mûködése vonatkozásában lehet iránymutatónak tekinteni.
Ha azonban az Országgyûlés makacsul mégiscsak a munka törvénykönyvének rendelkezéseit kívánja citálni, úgy annak nem csupán egy kiragadott szabályát, vagyis a 8. §-át kell alkalmazni, hanem az azt követõ 9., 10. §-okat is, hiszen a köztisztviselõk jogállásáról szóló törvény 71. § (2) bekezdése, a munkatörvénykönyv 6-12. §-ainak alkalmazását teszi kötelezõvé. Ez esetben azonban az érvénytelenség elsõrendû felelõsei nem a bizottság tagjai, képviselõtársaim, hanem a tisztelt Ház lenne, annak összes jogkövetkezményeivel együtt.
Ezért kérem képviselõtársaimat, hogy módosító javaslatomat támogassák, és felejtsék el ezen alkotmánysértõ határozati javaslatnak nemcsak az elfogadását, hanem a tárgyalását is. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)