DR. BOROSS PÉTER (MDF): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Mielõtt a költségvetés általános vitájához közvetlenül kapcsolódó kérdéskörre kitérnék, engedjék meg, hogy szóvá tegyek mást is.
Kutrucz Katalin képviselõ asszony az elõbb a törvény-elõkészítés tartalmi- minõségi kérdéseirõl szólt, és úgy hiszem, hogy nagyon megszívlelendõket mondott, egy kormányzati munka nívója szempontjából nem elhanyagolhatókat. Engedjék meg, hogy magam a költségvetési vita kapcsán mindenekelõtt bizonyos formai követelményeket tegyek szóvá.
Mire gondolok? A költségvetés minden kormány életében rendkívül fontos, a kormány mögött álló pártok gazdasági programját és célkitûzéseit megvalósító, magába olvasztó, azt reprezentáló és a szándékokat reálisan kifejezõ okmány. Ezért minden országban és mindig rendkívüli érdeklõdés kíséri országszerte is természetesen, de a parlamentben is a költségvetést. Nagy rangja van a költségvetésnek, és ezen belül is a költségvetési expozénak.
Engedjék meg, hogy szóvá tegyem: amikor itt a költségvetési expozé elhangzott, három miniszter, nem tudom pontosan, hány államtitkár volt jelen, a kormány által elfoglalandó helyeknek pedig legalább negyven százaléka üres volt. Valami furcsát fejez ki mindez. Szokatlan. Hogyha már gyakorta utalunk a megelõzõ idõszak általunk kormányzott négy esztendejére, akkor kérem, elevenítsék fel, akik akkor már a képviselõház tagjai voltak, hogy a költségvetési expozét milyen körülmények között tartotta - és tarthatta - meg a pénzügyminiszter, és annak súlya formai szempontból is hogy fejezõdött ki.
Úgy vélem, ezt el kellett mondanom annak érdekében, hogy egy másik kérdést is fölvethessek: a költségvetési vitához a mai nap van körülbelül nyolc jelentkezett hozzászóló - sem a Magyar Szocialista Pártból, sem a Szabad Demokraták Szövetségébõl senki, csak ellenzéki hozzászólók.
Ez a két dolog óhatatlanul azt a benyomást kelti az emberben, hogy valami itt nem fontos, valami itt lejátszódott valahol másutt; valami, ami a parlamentarizmus lényege, csorbát, sérelmet szenved itt. Nagy tisztelettel hívom fel elsõsorban a kormány vezetõjét, tagjait és a kormánykoalíció képviselõit, hogy gondolkodjanak el ezen a furcsa jelenségen, és vizsgálják felül azt a fajta magatartást, amelyik olyan benyomást kelthet az ország közvéleményében - de itt, a parlamenten belül is -, hogy valami nem is olyan meghatározó dologról van szó. A költségvetés rangja ennél nagyobb.
Ne kelljen azt a kérdést feltenni, hogy tulajdonképpen kié ez a költségvetés... A kormánytagok jelenlétükkel például azt reprezentálják, hogy a kormányé. És ha nincsenek itt, akkor vajon az a benyomás jogos-e, hogy ez valamiféle pénzügyminiszteri költségvetés, és a vita majd különbözõ - eddig megszokott - furcsa, rossz, a kormánytagok részérõl elhangzó nyilatkozatokban fog itt-ott-amott, különbözõ összejöveteleken elhangzani.
Tisztelt Ház! A költségvetésrõl a vezérszónoklatokban tulajdonképpen minden fontos dolog mindig elhangzik, aztán - mindnyájan tudjuk - a jelentkezõk szakmai ismereteik szerint különbözõ részkérdéseket még kibontanak. De hát régóta folyik már polémia az egészségügyrõl, az oktatásról; körülbelül lehet tudni, milyen érvek hangzanak el. Ezek mind nagyon lényegesek, elvileg ezeken kellene alapulnia a döntésnek, de az elõbb említett oknál fogva ebben csak reménykedni lehet. Én egy-két olyan kérdésre hívom fel a figyelmet, amely általában ritkábban van a polémiák középpontjában, annál is inkább, mert nem szakmai kérdésekrõl vagy konkrét elõirányzatról szól.
Itt-ott megjelenik publikációkban, aztán mindig elfeledkezünk róla, hogy alapjában véve ennek a költségvetésnek és a költségvetési hiánynak, a sokat emlegetett belsõ egyensúlynak és az egyensúly megbomlásának mi az alapvetõ oka - és eljutunk a kamatokhoz. És hogyha a kamatokat vizsgáljuk, akkor eljutunk oda, hogy az infláció inspirálta kamatok szükségképpen magasak. És akkor eljutunk oda is, hogy amibe a vita 90 százaléka beletorkollik, az bizony nem annyi milliárd - megközelítõleg sem annyi milliárd -, mint amit a kamatok terhelnek erre a költségvetésre. És hogyha azt vizsgáljuk, hogy körülbelül 200 milliárddal növekszik a kamatteher, hogy ez ellensúlyozható-e olyan természetû részkorlátozásokkal, amelyek ebben a költségvetésben megjelennek, amelyek az úgynevezett restrikciót kifejezik, akkor azt hiszem, nyugodtan megkockáztathatom: van itt bõven megfontolandó, például hogy megéri-e a költségvetésben részelemekben eredményt felmutatni 3-4 milliárd forint értékben, miközben a költségvetés egészét és egyensúlyi helyzetét meghatározó kamatteher ennél lényegesen nagyobb.
Én úgy vélem, nem adunk ennek elég hangsúlyt. Nem adunk elég hangsúlyt a felpörgetett inflációnak, és nem adunk elég hangsúlyt esetleg annak a konzekvenciának sem, hogyha a '96. évi inflációval játszani kezdünk, ha azt mondja valaki, hogy 21-22 százalék lesz, majd valami oknál fogva nem sok idõ múlva már 19-et mond, ez mi módon épül be a költségvetésbe, mi módon igazol ma olyan számot, amirõl tudjuk, hogy nem igaz, mert nem 19 százalék lesz az infláció a következõ évben. Legalábbis valami csoda történne, ha a mostani 15- 17 százalék biztos inflációs nyomásra mindössze 3 százaléknyi plusz inflációs nyomás nehezedne.
Addig, amíg ez nem bontódik ki, amíg erre vonatkozóan nincs egy meghatározott prognózis, amíg alapjában véve ehhez kapcsolódóan a jövedelmek szintje visszafogása programszerûen - hogy ezt a csúnya szót használjam - koherenciával nem jelenik meg, addig ez a költségvetés olyan labilis alapokra épül, ami valóban indokolttá teszi azt, hogy általános vitára sem alkalmas.
Tisztelt Ház! A költségvetésben jövedelemmegszorító szándékok fogalmazódnak meg. Elhangzott már délelõtt a vitában, hogy 20 százalék teljesítménycsökkenés mellett 10 százalék lakossági jövedelemcsökkenés miatt követõdött el az a hiba, miszerint többet fogyasztunk - hangzik el nagyon gyakran a Szabad Demokraták Szövetsége és a Szocialista Párt képviselõi részérõl - többet fogyasztunk, mint amennyit fogyaszthatnánk, ebbõl adódnak a problémák.
(14.20)
A leghatározottabban állítom, hogy nem így van. De tételezzük fel, hogy így van. És most ne arról indítsunk külön vitát, hogy a GDP micsoda; ez a mennyiségi értékegység valóban kifejezi-e azt az értékteremtést, ami egyébként egy országban társadalmi és gazdasági síkon megjelenik. De mondjuk azt, hogy igen. Akkor azt kell kérdezni, hogy mi a kormányzat célja. Mert egyszer 10 százalék reáljövedelem-csökkenés történt már, azt kell mondanom, mivel volt 2- 3 százalékos gazdasági növekedés, hogy az egyensúly helyreállt. Most a bérkorlátozásoknál 4 százalékról szól a rege. De mennyi kell? Mi a kormányzat célja, milyen helyzetet akar teremteni a gazdasági teljesítmény és a lakossági jövedelmek között? Magyarul: mennyi idõre, hány százalékkal kívánja visszafogni a lakossági jövedelmeket a gazdasági teljesítményhez képest? Ezt tudni kell! Ezt tudni kell ahhoz, hogy egy költségvetés mögött egyáltalán valami elgondolás megnyilatkozzon.
Az elmúlt évi költségvetés vitája során már alkalmam volt mondani és kifejezni azt, hogy egy szerencsénk van nekünk, mégpedig az a szerencsénk, hogy az elmúlt négy évben a gazdaság jelentõs szektorai saját lábukra álltak, legfeljebb tanácsokkal, egyebekkel befolyásolhatók - esetleg vezetõváltozásokkal, ez megszokottan markáns eszköze a kormányzati tanácsok elfogadtatásának. De a gazdaság meghatározó szektorai bizonyos önmozgást, saját érdekrendszerüket és törvényszerûségüket követve nem adoptálják egy az egyben a kormányzati szándékokat. Ismét kijelentem, hogy ez végtelen nagy szerencse! Végtelen nagy szerencse, hogy 1994-ben is volt egy 3 százalék körüli gazdasági növekedés, 1995-ben is lesz valamilyen arányú gazdasági növekedés. Nem valósulnak meg azok a keresletcsökkentõ szándékok, amely keresletcsökkentõ szándékok a belsõ piaci fogyasztásra óhatatlanul negatívan hatnak. Azt az agyonírt polémiát én nem akarom elismételni, hogy milyen komikus dolog némelykor azt mondani, hogy ha a fogyasztást csökkentem, akkor megmarad az árualap, ergo az az árualap külföldön eladásra kerül, ergo nõ az export, és ergo egyensúlyi helyzet alakul ki. Azt hiszem, túl leegyszerûsített ez a gondolkodásmód, de mintha még mindig és állandóan kísértene.
Egy másik kérdésre is szeretnék utalni, arra, amelyik a kincstárral függ össze. Hogy egy kincstári változat kell, hogy a kincstárat létre kell hozni, azt hiszem, ebben alapvetõen nem lehet vita közöttünk, annál is inkább, mert kormányzásunk idején ezzel a kérdéskörrel mi is elkezdtünk foglalkozni. Szeretném azonban felhívni a figyelmet egy sajátos jelenségre: a kincstár a finanszírozás rendjét kétségkívül megváltoztatja. És mit látunk a gazdaságban, a költségvetési intézmények jelentõs hányadában? Azt, hogy ez a bruttó finanszírozás - így kell neveznem, amikor tb-járulékostul kezdve mindenféle kiáramlik oda - bizony finanszírozási forrásként él ott meghatározott ideig. És finanszírozási forrás az is - nézzünk szembe vele õszintén -, hogy például számtalan költségvetési szerv késlelteti a társadalombiztosítási járulék befizetését. Késlelteti öt napig, tíz napig, ameddig szüksége van rá - és én nem azokról beszélek, akik nem fizetnek. Hanem azokról, akik az adott helyzetet kihasználva bizonyos egyensúlyi állapotot teremtenek maguknak, vitatható módon, de teremtenek.
Szabad legyen utalnom a bankokra, amelyeknek a likviditása szempontjából rendkívül fontos ez a bruttó finanszírozás, a folyószámla-vezetés. Ez pénzmennyiséget jelent ott. Ha egy nagyon szigorú kincstári szabályozás, elvileg nem vitatható módon, más megoldást keres, kivonja a finanszírozásból annak meghatározott részét, akkor nem szükséges-é elõtte egy olyan nagyon tárgyilagos vizsgálat, hogy vajon milyen új fájdalmak keletkeznek ennek következtében? Vajon azok, akik eddig ezt tették, milyen helyzetbe kerülnek egy nagyon radikális, nagyon jónak tûnõ, pénzszûkítõ - nem folytatom tovább - intézkedés következtében. Történik-e ilyen vizsgálat? Mert ha nem történik ilyen vizsgálat, tisztelt Ház, az nagy hiba, mert a bajok majd késõbb jelentkeznek a gazdálkodás folyamatában. A gazdálkodás folyamatában megint tûzoltómunka kell, ott megint elkezdõdnek az egyéni kapcsolatépítések - kinek segítek, kinek nem, kit marasztalok el, kit nem -; egy állapotváltozás intelligens elemzést kell hogy igényeljen, és annak következtében felmérést, és ahol kell, fokozatos átmeneti finanszírozással szabad csak átállni egy új modellre. Én aggódom amiatt, hogy ez ismét egy olyan keményen bevezetett intézkedés lesz, és minden jajdulás és fájdalom majd azt követõen következik be. Úgy hiszem, aki a tüzelõolajár-emelésnek azt a metodikáját átélte, amit a kormány alkalmazott, az nem lehet elég óvatos, hogy ne intse az illetékeseket arra, hogy a jó dolgokat sem lehet egy organikusan mûködõ szervezetnél hübelebalázs módjára, alapos megfontolás és elemzés nélkül bevezetni.
Végül, tisztelt Ház, amíg én a délelõtti vitán itt voltam, azt hallottam, hogy ismét elõjön a kárpótlás. Én valóban nagyon szeretném, ha az elmúlt négy év helyett most már a megoldandó, a jó intézkedések elemzése kerülne napirendre. De ami a kárpótlást illeti, valamilyen más használható modellt legalább utólag el kellene képzelnie annak, aki bírál. El kellene képzelni, mert önmagában azt mondani, hogy a kárpótlás az oka sokféle bajnak, ez nemcsak nagyon súlyos szakmai hiba, hanem erkölcsileg is nagyon súlyosan kifogásolható. Egyébként a kárpótlási jegyek jelenleg - tudatosan vagy nem tudatosan - tartott árfolyama mintha valami választ adna az ezzel kapcsolatos kérdéskörre.
Tisztelt Ház! Egy költségvetés attól igazán jó, ha a parlamenti ellenzék és a kormánypártok vitájában alakul ki az az ideális megoldás, amelyik néha-néha azért felvillantja, hogy egyetértésre is lehet jutni egy-egy társadalmilag kritikus kérdéskörben. A költségvetés nem matematika; a költségvetés az ország társadalmi-gazdasági életének olyan meghatározó rendszere, amelynél nem lehet pusztán költségvetési matematikából kiindulni. Ahhoz pedig vita kell! Úgy hiszem, joggal ismételhetem meg az ellenzék nevében is, hogy várjuk mind a kormányzatnak, mind a kormány szereplõinek, mind pedig a szabaddemokrata és szocialista párti képviselõknek - tehát a kormánykoalíció képviselõinek - a nagyobb aktivitását és érveik logikus kifejtését, hogy ez itt ne szóló, egymást dícsérõ hozzászólások egyoldalúságában fejezõdjön ki, hanem érdemi polémiában, magyarul: a parlament legyen parlament ebben a szerepkörben.
Köszönöm. (Taps a jobb oldalon.)