DR. TÓTH PÁL, az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság elõadója: Igen nagy jelentõségû, a közfigyelem középpontjában álló és komoly vitákat felkavaró törvényjavaslat részletes vitájához érkeztünk el, ezért kötelességemnek érzem, hogy korrekt módon tájékoztattam a tisztelt Házat a többségi véleményrõl, természetesen a lehetõ legösszefogottabban.
Az emberi jogi bizottság több ízben foglalkozott a tervezethez benyújtott módosító indítványokkal: elsõ ízben 1996. február 21-én, majd azt követõen márciusban még két alkalommal.
A bizottsági többségi álláspont lényege: azokat az indítványokat, amelyek a törvényjavaslat tartalmi és konceptuális részeit érintették, tehát a jogosulti kör valamilyen kiterjesztését indítványozták, vagy a 2/A § elhagyását javasolták - itt a hatósági önkény áldozatairól van szó -, tehát azokat a módosító indítványokat, amelyek az elmúlt év során a viták és a közfigyelem kereszttüzébe kerültek, sem a kormány, sem pedig a bizottság többségi véleménnyel nem támogatta, illetve a benyújtott törvényjavaslatot támogatta.
(18.00)
Bizottságunk abból indult ki, hogy ennek a törvényjavaslatnak a lényege, hogy itt egy élõ és hatályos jogszabály módosításáról van szó. Ezt a módosítást, tehát az 1992. évi XXXII. törvény módosítását kizárólag az Alkotmánybíróság 1/1995. (II.8.) határozata miatt kellett megtenni. Ennélfogva a törvényjavaslat célja egyértelmû: korrigálni kellett az 1992. évi XXXII. törvény azon passzusait, amelyeket az Alkotmánybíróság említett határozata alkotmányellenesnek ítélt.
Az alapvetés konceptuális részeit, tehát a törvényjavaslat lényegi részeit érintõ módosító javaslatokkal kapcsolatban néhány olyan megjegyzést, rövid indokolást szeretnék mondani, ami miatt a bizottság többsége nem fogadta el ezeket.
Az elsõ mindjárt a Sepsey képviselõ úr által benyújtott javaslatcsomag. A bizottság nem támogatta Sepsey képviselõ úr azon indítványát, amelyik elhagyni javasolta a tervezet új, 2/A §-át. Ez a szakasz éppen azért került a törvényjavaslatba, hogy az Alkotmánybíróság határozatának eleget téve orvosolja az Alkotmánybíróság által megállapított alkotmánysértést. A mulasztás oly módon való orvoslása, hogy azt a szakaszt, amelyen a mulasztás alapult, hatályon kívül helyezzük, azzal jár, hogy egy olyan kört von el a kárpótlástól, amely kör jogosultságát az Alkotmánybíróság egyértelmûen megállapította; tehát hogy nemcsak a törvényben meglevõ, az igazságszolgáltatás körében elkövetett törvénytelenségek, törvénysértõ ítéletek következtében életüket vesztetteket kell kárpótolni, hanem az igazságszolgáltatáson kívüli önkény áldozatainak hozzátartozóit is. Mindezeken túlmenõen magában a XXXII. törvényben van benne - a 20. § (2) bekezdése szól errõl - hogy a nemzeti gondozáson túlmenõen külön törvényben kell szabályozni ezt a kérdést.
A második: azokkal a javaslatokkal kapcsolatban, amelyek a jogosulti kör kiterjesztését indítványozták az országból való számûzetésként definiált csoportban - amelyik egy új csoport a javaslatban -, a következõ mondható. Az Alkotmánybíróság nem mondta ki - sajnos - feketén-fehéren azt, hogy a deportáltak és a szovjet kényszermunkára hurcoltak esetében ugyanazokat a szabályokat kell alkalmazni, mint az életvesztéses kategória esetében. Itt természetesen a mérlegelés lehetõsége végig megvolt, amit azonban döntõen befolyásolt ennek a kiterjesztésnek a költségvetési vonzata. Tehát ez a mérlegelést igen erõteljesen befolyásolta.
Ami pedig az új csoportoknak a törvénybe való felvételét illeti, azokkal kapcsolatban röviden a következõ ellenvetéseket tettük:
Elõször is visszautalnék arra, hogy itt nem új törvényjavaslatról van szó, nem egy új törvényrõl, hanem egy meglevõ törvény alkotmányos problémáinak a korrigálásáról, ezért megítélésünk szerint nem lehet újrakezdeni, zöld mezõrõl kezdeni ennek a törvényjavaslatnak a megalkotását, tehát nem lehet elölrõl kezdeni a dolgot.
Ezeknek a javaslatoknak a költségvonzatairól most nem is szólnék, mint ahogy az indítványok sem igen foglalkoztak ezzel. Az új csoportokról részletesebben:
Az elsõ ilyen: a háború áldozatai. A törvény nem harci cselekmények, hanem politikai okok miatt sérelmet szenvedettek kárpótlásáról szól. A harci cselekmények károsultjairól a hadigondozásról szóló törvény rendelkezik.
A második ilyen új csoport: a nyugati hadifoglyok. Sajnos itt nem hadifogságról, hanem kényszermunkáról van szó, már az eredeti törvényben is. Ezt a különbséget ugyanis még a XXXII. törvény tette meg akkor, amikor megszabott egy dátumot. De kizárólag a szovjet fogságba esettek tekintetében tette ezt: akkor az 1945. augusztus 1-je utáni hadifogságot minõsítette a törvény kényszermunkának.
Végül a munkaszolgálat. Amikor az Alkotmánybíróság döntött a törvényrõl, a vizsgálódás köre ki sem terjedt másra, mint a második világháború alatt teljesített munkaszolgálatra. Az a szöveg pedig, amit a rendelkezõ részben olvasunk, nem köti a jogalkotót abban, hogy azt pontosan, illetõleg esetlegesen konkrétabb rendelkezések formájában fogalmazza meg.
Végül, kedves képviselõtársaim, befejezésképpen: a felsoroltakon kívül természetesen számos módosító indítvány érkezett, amelyek részben a preambulumra, a hatályba léptetés idõpontjára, a visszamenõlegességre, az új igények elbírálására, egyéb részletekre vonatkoztak. Ezek felsorolásától ehelyütt most eltekintenék; ezek közül a bizottság és maga az elõterjesztõ is jó néhányat, pontosan 18 darabot elfogadott, eredeti vagy kapcsolódó módosító indítványok formájában támogatott.
A magam részérõl ajánlom a bizottság többségi véleményét a tisztelt Ház figyelmébe. Köszönöm szépen. (Taps.)