KELLER LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselõtársak! A délelõtt folyamán Szabó Iván képviselõtársam e napirendi pont keretében 1995 tavaszától indította a történetet. Ezt nagyon sajnálom, hiszen akkor, amikor a vizsgálóbizottság által készített országgyûlési határozattervezetrõl és a kapcsolódó jelentésrõl véleményt formálunk, nem tehetjük meg, hogy nem egy szélesebb kitekintésbe ágyazva vizsgáljuk az állam beavatkozásának szükségességét és a végrehajtás módját.
A szélesebb kitekintés fontosságát már a vizsgálóbizottság létrehozásának idõpontjában jeleztem azzal, hogy párhuzamosan a frakcióban kezdeményeztem, hogy kerüljön beterjesztésre a hitel-, adós- és bankkonszolidációt vizsgáló bizottság megalakításáról szóló országgyûlési határozati javaslat. Egy évvel ezelõtt és most a bizottság jelentésének ismeretében is az a határozott álláspontom, hogy nem szerencsés kiragadni egy momentumot abból a folyamatból, amely 1993-tól döntõ hatást gyakorolt a költségvetésre, az elõzmények ismerete nélkül nem lehet érdemben minõsíteni az állam egy tranzakcióját.
Talán ezért is volt nehéz helyzetben a vizsgálóbizottság, amikor a megelõzõ történések teljes körû feltárása nélkül kellett állást foglalnia a 12 milliárd forintos állami beavatkozás körülményeirõl. Erre a kérdéskörre azért kell kitérnem, mert egyrészt a bizottság hatáskörét rögzítõ országgyûlési határozati javaslat eleve nem tett lehetõvé egy tágabb vizsgálatot, másrészt éppen az a képviselõtársunk, az elõzõ kormány utolsó pénzügyminisztere vetette fel a vizsgálóbizottság felállításának gondolatát, aki helyzetébõl adódóan mindenki másnál több információval rendelkezett az 1994. decemberét megelõzõ folyamatokról, és ha másnak nem, neki tudnia kellett, hogy a konszolidációs folyamat hogyan zajlott és meddig jutott el ezen idõpontig.
Azt, hogy ez így volt, több ténnyel lehetne bizonyítani, most csak egy dologra szeretném emlékeztetni azokat, akiknek korábban a konszolidációról lehetett ismeretük. 1994. június végén, az elõzõ kormány végnapjaiban jelzi az akkori pénzügyminiszter a Budapest Bank Rt. vezetése felé, hogy a konszolidációs programot a Pénzügyminisztérium az akkori formájában nem tekinti véglegesnek. A banknak 1994. szeptember végéig el kellett végeznie a kitûzött feladatokat, a munka eredményeit a PM az érintett szervekkel együttmûködve értékeli és ennek alapján dönt alárendelt kölcsöntõke nyújtásáról.
Továbmenve: annál is disszonánsabbnak éreztem a vizsgálóbizottság szükségességének felvetését 1995-ben, mert közel egy évvel korábban éppen Szabó Iván fejezte ki értetlenségét akkor, amikor az 1993. évi zárszámadás vitájában, mint szocialista párti vezérszónok javasoltam annak megfontolását, hogy talán célszerû lenne egy bizottságnak megvizsgálni a konszolidációs folyamatot. Kíváncsi lettem volna arra, hogy Szabó Iván hogyan bizonyítja, hogy a konszolidáció befejezõdött. Ugyanis a délelõtt folyamán erre utalt képviselõtársam.
Tisztelt Ház! Ha tehát egy szélesebb kitekintésben értékelem a bizottság által beterjesztett határozati javaslatot, akkor az abban foglalt megállapításokat pozitívnak és tartalmában természetesnek minõsítem. Pozitívnak azért, mert a határozati javaslat egyértelmûen megállapítja, hogy az állami beavatkozás nem terhelte tovább a konszolidáció által egyébként is terhelt költségvetést, anyagi hasznot senkinek nem eredményezett a tõkejuttatás, és a végrehajtás jogszabályt nem sértett. Természetesnek azért minõsítem a megállapításokat, mert az elõkészítés során elkövetett eljárási hibák - bár ezek részletes kifejtése nem történt meg teljes mértékben - kialakulásának már gyakorlata volt, hiszen a harmincszoros értékû konszolidációs eljárás során az azt irányítók hasonló nagyvonalúsággal kezelték a törvényi felhatalmazások hiányát, a kormányrendeletek elõírásait, a gazdasági életben egyébként szokásos nyilvántartási, ügyiratkezelési rend elõírásait. Csakhogy ez a nagyvonalúság éppen azon képviselõtársak számára - és ilyen minimum kettõ, de talán mondhatom, hogy három is volt a vizsgálóbizottságban -, akiknek korábban kisebb-nagyobb mértékû ráhatásuk volt, vagy kellett volna hogy legyen a folyamatra, kiderülhetett volna már akkor, amikor ez ellen cselekvõen tehettek volna.
Ennyit a határozati javaslatról és ezt követõen szeretnék rátérni a jelentésre. Elsõsorban tisztázni kellene a tranzakció tartalmát számviteli szempontból, hiszen maga a jelentés és határozati javaslat tõkejuttatásról, negatív eredménytartalék feltöltésérõl, eredménytartalék visszapótlásáról, a Budapest Bank Rt. felöltöztetésérõl, tõketartalék-átadásról szól. A tisztázás az elmúlt heti kétperces reagálások tükrében különösen indokolt.
Annak idején a számviteli törvény bevezette a saját tõke fogalmát, amelynek összetevõi a jegyzett tõke, tõketartalék, az eredménytartalék, az elõzõ évek áthozott vesztesége és a mérleg szerinti eredmény. A jelentésben is körülírt céltartalék-képzési kötelezettség a mérleg szerinti eredményt befolyásolta, azaz a gazdálkodás eredménye a tartalékolás miatt veszteséggé változott. Beavatkozás nélkül a saját tõke a jegyzett tõke szintje alá süllyedt volna. Hogy ez ne következzen be, a tulajdonosnak, jelen esetben az államnak, lehetõsége volt a saját tõke szintjének megõrzése érdekében tõketartalékként olyan tõkét juttatni, amellyel nem növeli meg a jegyzett tõkét, csak a saját tõkét változtatja.
A Budapest Bank Rt. esetében tehát nem történt más, mint hogy a tulajdonos úgy növelte a tõketartalékon keresztül a bank saját tõkéjét, hogy ezáltal a tulajdoni részesedése nem változott. Szerencsés lett volna tehát, ha a jelentés következetesen tõketartalék-növelésrõl szól. Nagyon lényeges és meghatározó ténynek tartom - a jelentés is rögzíti -, hogy a bizottság nem foglalkozott az rt. gazdálkodásának részleteivel, továbbá mellõzte a bankkonszolidációban való részvétel körülményeinek áttekintését. Azt, hogy a gazdálkodás részleteivel nem foglalkozott a bizottság, helyénvalónak ítélem. De ahogyan erre már utaltam, mindenképpen szükséges lett volna áttekinteni a konszolidációs folyamatot és az 1994. májusban kidolgozott konszolidációs programot, valamint az üzletpolitikai célkitûzéseket. Persze joggal merülhet fel a kérdés, hogy a 12 milliárdos tõkejuttatás hogyan kapcsolódik a konszolidációhoz, hiszen valójában nem az addig szokásos technikák alkalmazására került sor 1994 év végén.
(20.40)
Bár az ellenzéki megnyilatkozások többsége a Budapest Bank Rt. 12 milliárdos tõkejuttatását nem tekinti a bankkonszolidáció részének, ez azonban mégsem lehet egyértelmû az objektív szemlélõ számára. Való igaz, hogy a bank- és adóskonszolidáció megvalósításáról rendelkezõ kormányhatározat az 1993. december 31-én fennálló rossz és kétes minõsítésû követeléseket volt hivatott rendezni, és ilyen szempontból valóban nem tekinthetõ a tõkejuttatás a konszolidációs folyamat elemének. Ugyanakkor azért, mert a konszolidáció folyamatáról érdemi információval nem rendelkezik sem a társadalom, sem az Országgyûlés, nem mondhatjuk, hogy az befejezõdött, de a tõkejuttatás is végsõ soron konszolidációs kötvénnyel valósult meg. De ezt támasztja alá az 1993. évben megkötött szerzõdés is, amelyet éppen az elõzõ kormány utolsó pénzügyminisztere írt alá az állam részérõl, hiszen a konszolidációs program kidolgozásához újabb tõkeemelést helyezett kilátásba, éppen azért, hogy a tõkemegfelelési mutató a pénzintézeti törvényben elõírt szintet elérje. Nos, ezekbõl megalapozottan következhethetünk arra, hogy bizony a 12 milliárd egy be nem fejezett folyamat része volt.
Megítélésem szerint tehát nem szakítható ki a 12 milliárd forintos tõkejuttatás abból a folyamatból, amelynek kezdõpontja 1992 decembere, a hitelkonszolidáció, és befejezõ pontja 1995 decembere, a sikeres privatizáció volt. Abból a folyamatból, amelynek keretében az állam kényszerûen több mint 350 milliárd forint banki követelést kezelt, vagy úgy, hogy a követelést megvásárolta, majd értékesítette, vagy úgy, hogy tõkét emelt és ezzel párhuzamosan hozzájárult a követelések leírásához, vagy éppen alárendelt kölcsöntõkével emelte a tõkemegfelelési mutatót abból a folyamatból, amelynek kamatkövetkezményeit húsz éven keresztül kell viselnie a költségvetésnek, abból a folyamatból, amelynek eredményeként lassan megteremtõdnek a feltételek ahhoz, hogy a bankok kielégítõ mértékû tõkével, a nemzetközi normáknak megfelelõen minõsített portfolióval, valamint megfelelõ mértékû kockázati céltartalékkal rendelkezzenek és nyereségesen mûködhessenek. Ha pedig ez így van, akkor az értékelés sem szorítkozhatott volna a 12 milliárdos tõkejuttatásra csupán, hanem indokolt lett volna számba venni a konszolidáció összes lépését, állomását.
Mivel ez meghaladja a jelentés tárgykörét, csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az 1994. év végi lépések közvetlenül 1993 decemberében meghozott döntésbõl eredeztethetõk, annak természetes következményei. Abban, hogy ez annak idején akkora vihart kavart és a bizottság felállításához vezetett, talán az is szerepet játszott, hogy a politika szereplõi nem tudták kellõen kontrollálni a konszolidációs folyamatot, hiszen csak a mai kormánynak és éppen Bokros Lajos pénzügyminisztersége idején sikerült olyanná formálnia a konszolidációs szerzõdéseket, amelyek alapján egy ellenõrzési rendszer hatékonyan mûködtethetõ.
Mindenképpen szólni kell a számviteli törvényhez való viszonyról, hiszen a jelentés azt sugallja, hogy a tranzakció során a számviteli törvény azért megsértésre került. Szeretném hangsúlyozni, hogy itt a Háznak nem a Budapest Bank Rt. könyvelését kell megítélni.
A jelentés szempontjából nagyon fontos számviteli fogalom a teljesség elve, mert éppen ezen elv szerint nemcsak azokat a gazdasági eseményeket szükséges lekönyvelni, amelyek az adott naptári évre vonatkoznak, hanem azokat is, amelyek a mérlegforduló napját követõen, de még a mérleg elkészítését megelõzõen váltak ismertté, továbbá, amelyek a mérlegforduló napjával lezárt év gazdasági eseményeibõl erednek, a mérlegforduló napja elõtt még nem következtek be, de a mérleg elkészítését megelõzõen ismertté váltak. Tehát a mérlegforduló napját meg kell különböztetni a mérleg elkészítésének idõpontjától. Ellenzéki képviselõtársaim érvelésében ez nem minden esetben különült el. Persze nem hiszem, hogy azért, mert ezt nem ismerik, hanem azért, mert így hihetõbbé tehetõ érvelésük.
1994 decemberében az akkori pénzügyminiszter a jelentésben is említett nyilatkozatban a kormánydöntésre alapozva arra vállalt kötelezettséget, hogy a bank negatív eredménytartalékát, ami nem a gazdálkodás miatt negatív, rendezi. A nyilatkozat nem szólt a rendezés konkrét módjáról, csak jelezte a hitelkonszolidációs államkötvény rendelkezésre tartását. Ezt a tulajdonosi nyilatkozatot 1994. évre kellett lekönyvelni.
Szeretném felhívni a figyelmet arra is, hogy a teljesítés még a mérleg elkészítésének idõpontja elõtt meg is történt, hiszen 1995. február 24-én megszületett a megoldás is, amelynek eredményeként az ÁV Rt. 12 milliárd forint tõketartalék-átadásával megvalósult a bank tõketartalék-növelése.
Az 1994. évi nyilatkozatot és az ÁV Rt. Budapest Bank Rt. közötti megállapodást szervesen összekötötte az állam nevében eljáró pénzügyminiszter és az ÁV Rt. között létrejött adásvételi szerzõdés. Tehát a nyilatkozat és a megállapodás ugyan összefüggõ, de mégis két különbözõ gazdasági esemény, amelynek két különbözõ évre történõ könyvelése szinkronban van a teljesség elvével, így megítélésem szerint a tranzakció során a számviteli törvény elõírásait nem sértették meg.
A jelentés utal arra, hogy a szakmai közvélemény e tekintetben megosztott volt. Éppen ezért talán célszerû lett volna egy olyan szakértõi anyag elkészíttetése, amely elemezte volna az eltérõ álláspontokat, és ennek révén a bizottság azon tagjai, akik nagyobb hangsúlyt helyeztek a számviteli kérdésekre, mélyebb ismereteket szerezhettek volna errõl a kérdésrõl. De tudomásom szerint erre senkinek nem volt igénye. Ez pedig csak azok részérõl elfogadható, akik az országgyûlési határozati javaslatot támogatták, hiszen részükrõl vélelmezhetõ, hogy a számviteli eljárást helyénvalónak ítélték.
Végezetül szeretnék kiemelni egy olyan problémát, amelyet a jelentés is feszeget: ez pedig az állam tulajdonosi szerepének gyakorlása. A jelentés 2.1. pontja részletesen kifejti, hogy milyen irányítási ellentmondások feszültek az elõkészítõ munka során az állam tulajdonosi jogokat gyakorló különbözõ szervei között.
Békesi László a három héttel ezelõtti felszólalásában arról szólt, hogy az adott körülmények között az irányítási rendszer a lehetõségekhez képest megfelelõ volt. Viszont a jelentés kapcsán, úgy gondolom, indokolt beszélni arról, ahhoz, hogy a bankok konszolidációja, a konszolidált bankok belsõ átalakítása nagymértékben elhúzódott, hozzájárult az is, hogy az állami többségi tulajdonban lévõ bankok tulajdonosai nem voltak és megítélésem szerint jelenleg sincsenek kellõen felkészülve a tulajdonosi funkciók hatékony gyakorlására.
Tapasztalataim szerint a bankok igazgatóságaiban és felügyelõbizottságaiban az állam által delegált tagok mindeddig egységes útmutatások és részletes beszámolási kötelezettség nélkül végezték tevékenységüket. Ily módon nehezen tudták az állam mint tulajdonos - egyébként sokszor meg sem fogalmazott - követelményeit és szempontjait közvetíteni akár a bankok stratégiájának kialakítása során, akár az operatív mûködés terén.
Tekintettel arra, hogy van még több olyan bank, ahol az államnak mint tulajdonosnak van szerepe, a bizottság megállapításai azon túl, hogy elgondolkodtatóak, talán cselekvésre is ösztönzõk.
Tisztelt Ház! Javaslom, hogy a tisztelt Ház vegye tudomásul a bizottság által megfogalmazott országgyûlési határozati javaslatot; az ellenzéki képviselõk pedig azt, hogy az eredeti szándékukat nem sikerült realizálni. És bízzunk közösen abban, hogy a másik vizsgálóbizottság majdan megszületõ jelentése valóban választ ad mindazokra a kérdésekre, amelyek mind a napig ismeretlenek a képviselõk nagy többsége számára.
Köszönöm megtisztelõ figyelmüket. (Taps.)