SZABÓ GYÖRGY népjóléti miniszter: Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Országgyûlés! Kedves Képviselõtársak! A parlamenti vitanapokat általában országgyûlési képviselõk vagy parlamenti bizottságok kezdeményezik. A mai nap esetében nem így történt. Ezt a vitát a kormány kezdeményezte, s tette ezt azért, mert rendkívüli fontosságúnak tartjuk a jelenlegi és a jövõbeni nyugdíjasok helyzetének alakulását, a nyugdíjrendszer reformjának ügyét.
A rendszeres újságolvasó, de a közéleti hírek iránt kevésbé érdeklõdõ tévénézõ is egyre gyakrabban találkozhat azzal, hogy a kormányzati szervek, a nyugdíjbiztosító önkormányzat a nyugdíjrendszer válságtüneteivel és a megoldást nyújtó lehetséges reformlépések kidolgozásával foglalkozik. A jóléti biztonság rendszerének olyan eleme vár változtatásra, amely szinte minden egyént és családot érint. A nyugdíjreformmal foglalkozó szakértõi csoportok munkájuknak olyan pontjára értek, ahol a társadalmi párbeszéd megkezdése elengedhetetlen feltétele a felelõsségteljes döntésnek. A kormány ezért kezdeményezte a mai vitát. A parlament csak akkor vállalkozhat ilyen nagy horderejû törvénykezésre, ha a lehetséges nyugdíjreform-forgatókönyvek elõnyeit és hátrányait megismerjük, mérlegeljük, és minden javaslatot igyekszünk elfogulatlanul értékelni. A kormány azt kezdeményezi, hogy a nyugdíjrendszer jövõjéért felelõsséget érzõk ismerjék meg az eddig kialakult javaslatok fõbb elemeit. Ismertetni kívánjuk saját javaslatunkat, s nem titkolt célunk az sem, hogy a kormány nyugdíjreform-koncepciójának minél szélesebb támogatást szerezzünk, hiszen ilyen nagymértékû átalakítás csak az érintettek és a társadalom többségének együttmûködésével lehetséges. A parlamenti vitát egyúttal egy társadalmi vita nyitányának is tekintjük abból a célból, hogy felszínre jöhessen minden fontos vélemény a megfelelõ megoldások megtalálásához.
Tisztelt Képviselõtársaim! Ha itt a Házban nem is, de a lakossági fórumokon még ma is visszatérõ kérdés, hogy egyáltalán szükség van-e a rendszer átalakítására. Azután a beszélgetések során kiderül, hogy a mai nyugdíjrendszerrel Magyarországon mindenki elégedetlen. Elégedetlen a nyugdíjas, akinek egy ledolgozott élet sem elegendõ ahhoz, hogy a nyugodt öregkori megélhetéséhez elegendõ nyugdíjat kapjon. Elégedetlenek a mai aktívkorúak is, akik szembesülnek a járulék magas összegével, ugyanakkor nem látják garanciáját annak, hogy öregkorukban munkájukkal és a befizetett járulékaikkal arányos nyugdíjat kapnak. De elégedetlenek az önálló foglalkozásúak, a vállalkozók is, akik a személyi kifizetések lerovásakor tapasztalják azt, hogy minden 100 forintból 25 forintot a nyugdíjakra kell a társadalombiztosítás számára befizetni. A tisztességes járulékfizetõk fuldokolnak a befizetési teher alatt, helyzetük méltánytalan a befizetéseket megkerülve elõnyt szerzõ gazdasági szereplõkkel szemben. S persze nem lehet elégedett az állam sem, a biztosító sem, hiszen az állampolgárok jogos elvárásainak a jelenlegi szabályozás keretei között nem képes eleget tenni. Egyre kevesebb járulékból kellene biztosítania a nyugdíjak értékállóságát. Az államháztartásnak pedig ráadásul szembe kell nézni évrõl évre a Nyugdíjbiztosítási Alap állandósuló és egyre növekvõ hiányával.
A kérdéssel elmélyülten foglalkozó szakemberek és politikusok számára viszont riasztó és elfogadhatatlan, de sajnos egyáltalán nem valószínûtlen rémképként jelenik meg a rendszer összeomlásának veszélye. Világosan látható ugyanis, ha nem szánjuk rá magunkat a rendszerszintû változtatásra, akkor veszélybe kerül a már most nyugdíjas emberek és az ezután nyugdíjba vonulók ellátása. Meggyõzõdésem, hogy ezt egyetlen felelõs politikus, egyetlen képviselõtársam sem akarja tétlenül szemlélni. Tudjuk persze, hogy a nyugdíjrendszer átalakítása csak fokozatosan, hosszabb idõ alatt valósítható meg, éppen ezért kell cselekdnünk. Nem akarunk egyik napról a másikra történõ radikális váltást, de azt sem várhatjuk meg, hogy gyermekeink számára elviselhetetlen terhet jelentsen a majdani nyugdíjjárulék kifizetése.
A nyugdíjreform persze nemcsak nálunk van napirenden, hanem a világ számos más országában, a gazdaságilag tõlünk jóval fejlettebbekben is. A közös ok pedig a demográfiai átalakulásban rejlik. Általános jelenség ugyanis a nyugdíjasok arányának növekedése az aktívkorúakkal szemben, és ez teszi aktuálissá a nyugdíjasok helyzetével, a nyugdíjak jelenlegi és majdani fedezetével, a különbözõ lehetséges nyugdíjmodellekkel való fokozott foglalkozást. Ugyanezen okból vetõdik fel a nyugdíjkorhatár emelésének kérdése is.
S hogy mi a helyzet nálunk? Nézzük meg csak a legutóbbi évek fejleményeit! Amíg 1990-ben 100 aktív keresõre 57 nyugdíjas jutott, 1994-ben már 70 fõ, és 1996 januárjában a nyugdíjasok és a járadékosok együttes aránya elérte a 30 százalékot.
(9.10)
A népességen belül az aktív foglalkoztatottak aránya viszont nem éri el a 40 százalékot.
Az adott évben nyugdíjba vonulóknak évek óta kisebb hányadát teszik ki az öregségi nyugdíjkorhatárt betöltõ személyek; a nyugdíjba vonulóknak mintegy 60 - megismétlem: 60! - százalékát a rokkantak, a korengedményes és az elõnyugdíjasok teszik ki. A 60 év felettiek aránya jelenleg 20 százalék, és az elõrejelzések, becslések szerint a jövõ század elsõ felében ez az arány elérheti a 25-30 százalékot.
Röviden szólva: a jelenlegi nyugdíjszisztémában egyre kevesebb járulékfizetõ befizetéseibõl kell fedezni egyre több nyugdíjas nyugdíját. Emellett - és az elõbbi ok miatt - a járulék mértéke nemzetközi mércével mérve is magas. Az elviselhetetlenné növekedett terhek fojtogatják a gazdálkodószervezeteket, óhatatlanul növelik a feketegazdaságot; a fekete- és szürkegazdaságba kényszerített dolgozók kiszolgáltatottá válnak, és betegség, öregség, megrokkanás esetén a társadalom igazi kivetettjei válnak majd belõlük.
Össznépi társasjáték lett a "Ki tud új trükköt a még járulékmentes kifizetésre?" - ami persze ismét a nyugdíjak forrásának zsugorodását okozza. Ez az ördögi kör tovább nem folytatható. Minél kevesebb a befizetett járulék, annál inkább nõ az elvonási kényszer - persze, annál kevésbé érdemes járulékot fizetni. És a magas járulékok ellenére a nyugdíjalapnál állandósultak a finanszírozási nehézségek. A nyugdíjalap éves hiánya lassan a 30 milliárd forintot is eléri.
Ha a nyugdíjalapok egyensúlyi problémáiról beszélünk, nem kerülhetjük meg a munkaerõpiaci összefüggéseket sem, hiszen a nyugdíjalap krónikus hiányának egyik legfontosabb oka a rendszerváltás után láthatóvá vált munkanélküliség, a gazdaság megroppanása. 1990 óta összességében 1,4 millió ember munkahelye szûnt meg, és természetesen az elmaradt járulékbevételek is növelik a hiányt. Erre lehetne mondani, hogy akkor teremtsünk új munkehelyeket, lesz járulékfizetés, és megszûnik a finanszírozási probléma. Nyilvánvaló azonban, hogy csodák nincsenek, senki sem tekinthet el a gazdaság teherbíró képességétõl. A piaci folyamatoknak kell olyan feltételrendszert biztosítani, amely a gazdasági növekedést, az új munkahelyek létrehozását szolgálja, és bizony, ezek közé tartozik az adó- és járulékterhek fokozatos mérséklése is.
Szólnom kell arról is, kedves képviselõtársaim, hogy mai nyugdíjrendszerünk bizonyos szempontból igazságtalan jövedelem-átcsoportosítást valósít meg: hátrányos a hosszú szolgálati idõt szerzetteknek és a magas jövedelmû, magas járulékot fizetõknek; elõnyös viszont az alacsony jövedelmû és viszonylag kevés szolgálati idõt szerzettek számára. Az új nyugdíjakban egyre kevésbé tükrözõdnek a munkával és járulékfizetéssel töltött évek, a befizetett járulékok különbségei. A nyugdíjrendszerben dominálnak a szociális jellegû újraelosztási elemek, és ezt a biztosítottak vesztes rétegei - amibe már nemcsak a magas, hanem az átlagos keresetûek is beletartoznak - joggal sérelmezik. Ugyanakkor az átcsoportosítás kedvezményezettjei, az alacsony keresetûek is elégedetlenek a létminimum alatti nyugdíjaikkal. A jelenlegi nyugdíjrendszerben a befizetések és a mindenkori szolgáltatások között nincs szoros kapcsolat: a mai munkába lépõk nyugdíjszolgáltatása nyugdíjaskorukban az éppen mûködõ megállapítási szabályoktól függ. A mai nyugdíjrendszerre jellemzõ, hogy ha a jelenlegi nyugdíj-megállapítási szabályok maradnának érvényben, hamarosan kialakulna egy alacsony színvonalú egyenérték.
A járulékfizetésben nem érdekeltek az egyének, hiszen nincs közvetlen összefüggés a jelenlegi járulékbefizetés és a majdani nyugdíj között. A jelenlegi rendszerben a befizetéseket azonnal szétosztják a nyugdíjasok között: a mostani aktívak járulékai a mostani nyugdíjak forrásául szolgálnak, mint ahogy az elõzõ évtizedek során befizetett nyugdíjjárulékainkat sem halmozták föl, nem képzõdött belõle olyan alap, amely a mai nyugdíjak finanszírozására szolgál. Ez vezet ahhoz a látszathoz, amely szerint a nyugdíjasokat a fiatalabb nemzedékek tartják el; ez okozza azt a sok nyugdíjas számára megalázó helyzetet, hogy eltartottnak tûnnek, annak ellenére, hogy egész életüket szorgosan végigdolgozták, és munkabérük jelentõs része elvonásra került.
Nyugdíjrendszerünk jelenlegi formájában és feltételekkel történõ további mûködtetése lehetetlen, mert a jelenlegi nyugdíjrendszer nem felel meg sem a nyugdíjasok, sem az aktív dolgozók érdekeinek, sem a gazdaság fejlõdésének, sem a jóléti szolgáltatások bõvítési lehetõségének.
Tisztelt Országgyûlés! Kedves Képviselõtársaim! Talán az eddigiek is világosan jelzik, hogy a döntés tovább nem halogatható, mert minden további késedelem - tekintettel arra, hogy az átállás hosszú éveket, sõt, évtizedeket igényel - fokozza a mai rendszer finanszírozhatatlanságának veszélyét.
Engedjék meg, hogy elõször arról a kérdéskörrõl szóljak, amely a legtöbb konfliktust gerjeszti, és amellyel kapcsolatban a nyugdíjkérdéssel felelõsen foglalkozó biztosítási szakemberek, politikusok között teljes egyetértés van; és csaknem egyetértés van a lakosság körében is - csak éppen ellenkezõ elõjellel. Természetesen a korhatár emelésének bejelentett, sõt eldöntött szándékáról van szó. Azért mondom, hogy eldöntött, mert nem mindenki tudja, hogy 1991-ben az akkori parlament országgyûlési határozatban mondta ki a korhatáremelés szükségességét, majd 1993-ban törvény mondta ki a nõi korhatár emelését - elsõ lépcsõben 60 éves korukig - és egyben azt is, hogy a nõi nyugdíjkorhatár 1995-ben már 56 év - annyi az idén is -, hiszen kétévenként egy év emelést írtak elõ. Más kérdés, hogy az átmeneti idõszak szabályozásának elmulasztása miatt ez ma is csak munkajogilag érvényes.
Nos, amiben a biztosítási szakemberek, a fenyegetõ helyzettel szembenézõ döntéshozók egyetértenek, azt a lakosság igen nagy többsége elutasítja. Természetesen a kormány is ismeri a közvélemény-kutatási eredményeket: tudjuk, hogy az emberek 90 százaléka nem akarja a korhatár emelését, és tudjuk azt is, hogy ebben a kérdésben könnyen öszegyûjthetõ százezer egyet nem értõ aláírás. Balga, aki nem érti: miért is akarna valaki tovább dolgozni a mai szabályok alapján, amikor - mondjuk - 32 évi munkaviszony után néhány száz forintos nyugdíjnövekedésre számíthat, ha tovább dolgozik; ha meg nyugdíjba megy, az elsõ emeléskor ennek többszörösét kapja kézhez; ha még emellett munkát is tud vállalni, még jobb - és ha netán feketén, akkor az adóterhet is kikerülheti. Kell-e ezek után csodálkozni, hogy a tényleges nyugdíjba vonulás átlagos kora - a férfiakat és a nõket együtt vizsgálva - nem éri el Magyarországon az 54 évet?
Tisztelt Képviselõtársaim! Azt hiszem, nem igazán jól teszik fel a kérdést. Mert azt is meg kellene érdeklõdni: elfogadnám-e, hogy a nyugdíjak emelésétõl - infláció ide, infláció oda - a jövõben el fognak tekinteni; elfogadnám-e - ha még történetesen dolgozom -, hogy a jövõben még többet vonnak le a keresetembõl, hogy a nyugdíjak szerény növekedését egyáltalán biztosítani tudják. Mert ezzel kell szembenézni, ezek a valóságos választási lehetõségek, nem az, hogy akarjuk-e a korhatár fokozatos növelését vagy sem. Fokozatos, mondom, mert senki nem akarja egyszerre felemelni - ahogy ezt gyakran visszahalljuk. Az elképzelések szerint a nõk számára a 60 éves korcentrumot a jövõ évszázad elsõ évtizedeinek közepe felé javasolnánk, és a férfiak sem érnék el hamarabb a 62 évet, mint a jövõ évtized elején.
Nem gondolunk arra sem, hogy a fokozatosan emelkedõ korhatár elõtt ne lehessen nyugdíjba vonulni, akár a ma érvényes nyugdíjra jogosító korban, sõt, azt sem zárnánk ki, hogy akár annál korábban is. Rugalmas korhatárban gondolkodunk tehát, de az eddigieknél sokkal inkább szeretnénk elismertetni a szolgálati idõt, a munkában eltöltött éveket - mert azt sem tartjuk igazságosnak, hogy a húsz év munkaviszonyt felmutató éppúgy teljes nyugdíjat élvezhessen, mint aki negyven vagy annál is több évet szolgált becsülettel.
(9.20)
A kor és a szolgálati idõ együttes figyelembevételével egy olyan ösztönzõ és egyben visszafogottan szankcionáló szabályozáson dolgozunk, amely honorálja és ösztönzi a munkáséveket.
Sokan fölvetik azt a kérdést is, hogy a magyar lakosság rossz egészségi állapota elfogadhatatlanná teszi a korhatár egységes, 62 évre történõ felemelését. Itt leginkább a férfiak alig több mint 62 éves átlagéletkorával szoktak érvelni. A korhatáremelést nem támogatók között is vannak azonban, akik korrekten elismerik, hogy a magyar 60 évesek, ha férfiak, akkor közel 15, ha nõk, akkor pedig 18 évre még bizton számíthatnak - és ez alig rosszabb, mint az európai átlag. A drámai egészségromlás, a korai halálozás elsõsorban a 40-60 év közötti férfiakat fenyegeti, ami valóban elfogadhatatlan, de nem kapcsolható a korhatáremelés kérdéséhez.
Látszólagos az az ellentmondás is, tisztelt képviselõtársaim - ez is gyakran hangoztatott érv -, hogy a korhatáremeléssel a fiatalokat szorítjuk ki a munkaerõpiacról. A foglalkoztatáspolitikai hátrányokat nem tagadva is tény, hogy a pályakezdõk számára nem automatikusan adódik a nyugdíjba vonulók megüresedett helye, hiszen az ország különbözõ térségeiben lényeges eltérések adódnak a foglalkoztatási lehetõségekben, a munkanélküliségi mutatókban éppúgy, mint a szakmai struktúrák összetételében.
Egyszóval: akárhonnan közelítjük, akármelyik eddig elkészült reformkoncepciót vesszük szemügyre, akármelyik eddig megszületett döntést értékeljük, a következtetés ugyanaz. Ha nem változtatunk a mai, az európai átlaghoz alacsonynak mondható nyugdíjkorhatáron, ha halogatjuk az emeléssel kapcsolatos döntést, úgy veszélybe sodorjuk az összes nyugdíjas nyugdíját és saját jövõnk biztonságát is.
A szabályozás részleteiben - amelyek persze nem elhanyagolható kérdések - vannak és itt, a parlamentben is lesznek még viták. És miután a kormány a közeljövõben fogja saját, részletes szabályozási javaslatát elõterjeszteni, nézzék el nekem, ha itt és most a további, a kormány által még nem véglegesített, részletesebb javaslatok ismertetésétõl eltekintek.
Tisztelt Országgyûlés! Kedves Képviselõtársaim! Engedjék meg, hogy áttérjek a nyugdíjrendszer reformjának átfogó strukturális kérdéskörére, illetve az ezzel kapcsolatos elvi kormányzati álláspont ismertetésére. Ezt annál is inkább fontosnak tartom, mert a korhatár rugalmas, fokozatos emelése önmagában nem ad választ számos, a bevezetõben említett és a mai rendszer kritikájaként elhangzott kijelentésre. Márpedig a reformnak a mai nyugdíjrendszer valamennyi lényegi problémáját meg kell oldania. A leglényegesebb kérdés pedig talán az, hogy milyen modell képes hosszú távra garantálni a nyugdíjrendszer stabilitását.
Mielõtt a javasolt megoldásra rátérnék, néhány fontos alapvetést szeretnék tenni. Elõször is: nem tudunk olyan reformot elképzelni, amely a mai vagy jövõbeni nyugdíjasok helyzetének romlását idézhetné elõ. Másodszor: a szerzett jogok védelmét, például a szolgálati idõk beszámítását, minden megoldásnál biztosítani kívánjuk. Harmadszor: a fokozatosságot, a felkészülési, átállási idõ garantálását alapvetõ fontosságúnak tartjuk, éppúgy, mint azt a követelményt, hogy az új nyugdíjrendszer mind az egyéni nyugellátás, mind a finanszírozás szempontjából stabil és kiszámítható legyen, az egyének és a járulékfizetõ vállalkozók számára egyaránt.
Tisztelt Ház! Kedves Képviselõtársaim! A nyugdíjrendszereknek két alapvetõ modellje ismeretes. Az egyik a felosztó-kirovó modell, a másik a tõkefedezeti modell. A felosztó-kirovó modell lényegét a neve is jól kifejezi: kiróják a munkáltatókra és a munkavállalókra a járulékfizetési kötelezettséget, egy központban összegyûjtik azokat, majd felosztják nyugdíjak formájában a jelenlegi nyugdíjasok között. A jelenlegi járulékfizetõk befizetései a jelenlegi nyugdíjak fedezetéül szolgálnak; ez a mai magyar nyugdíjrendszer.
A tõkefedezeti rendszer lényege, hogy a munkavállalók járulékbefizetéseit személyenként elkülönített, egyéni befizetési számlákon gyûjtik a nyugdíjpénztárak. A befizetéseket tõkeként kezelik, forgatják. A járulékfizetõk majdani nyugdíja fedezetét az általuk befizetett összeg és annak hozadéka képezi.
Tisztelt Képviselõtársaim! Meg kell mondanunk, hogy mindkét modellnek vannak elõnyei és hátrányai. Tökéletes, általános érvényû megoldás a nyugdíjrendszer ügyében nincs. Mindig az adott ország demográfiai, gazdasági, társadalmi, szociális és kulturális helyzete jellemzõi alapján kell megkeresni a lehetõ legjobb változatot.
A legfontosabb kérdések, amelyekre választ kell találnunk, a következõk:
Azt akarjuk-e, hogy a nyugdíjak inkább teljesítményarányosak legyenek, avagy azt akarjuk, hogy kiegyenlítõdött nagyságúak legyenek. A nyugdíjjárulékokat fizetõ állampolgárok befizetését ne egy generáció ellátására fordítsuk. Az aktuális járulék-befizetéseket az aktuális nyugdíjak kifizetésére, a most járulékot befizetõk majdani nyugdíjait a majdani aktívak járulék-befizetéseibõl finanszírozzuk meg, a most járulékot fizetõk befizetéseit elkülönített egyéni számlákon gyûjtve kamatoztassák, és majdani nyugdíjukat a felgyûlt járulékbefizetésekbõl és azok hozamából finanszírozzák. Vagyis minden nemzedék az aktívkorú befizetésével gondoskodjék saját késõbbi nyugdíjáról is.
Úgy gondoljuk, hogy az átalakítás során a következõ célokat feltétlenül szem elõtt kell tartani. Fontos állampolgári érdek, hogy a nyugdíj álljon arányban az állampolgár és munkáltatója által befizetett járulékok tömegével és a járulékfizetés idõtartamával. A járulékok tényleges befizetésére ösztönözzön a rendszer. Ehhez az szükséges, hogy csökkenjen a járulékfizetési kötelezettség mértéke, az állampolgár egyénileg is érdekelt legyen a befizetésben, azáltal, hogy felhalmozott járulékai hozadékait õ kapja majd meg.
A járulékfizetési kötelezettség csökkenésének jótékony hatása egyrészt az állampolgároknál közvetlenül jelentkezik, másrészt a gazdaságra is kedvezõen hat. Ha az élõmunkának a jóléti célú terhelése, ezen belül a nyugdíjjárulék mértéke csökken, akkor csökken a munkatermékek, az áruk ára, és egyben javul a magyar áruk külföldi versenyképessége. A járulékbefizetés és a nyugdíj közötti közvetlen kapcsolat megteremtése érdekeltté teszi a befizetõket abban, hogy ne a feketegazdaságban tevékenykedjenek, hanem a legális gazdaságban, továbbá hogy ne bújjanak ki a járulékfizetési kötelezettségük alól, ne törekedjenek annak minimalizálására, hiszen ha ezt teszik, ezzel saját késõbbi nyugdíjukat is csökkentik.
Lényegesnek tartjuk azt is, hogy az aktív korosztályokra elviselhetõ terhek nehezedjenek, és ugyanakkor az idõsek elfogadható ellátást kapjanak. Különösen fontos ez a mai Magyarországon, hiszen azzal kell számolnunk, hogy a társadalom korösszetételébõl adódóan egyre kevesebb aktívkorú és egyre több nyugdíjas lesz.
Célul kell kitûznünk a szociális ellátások szétválasztását a biztosítási rendszertõl. Nem tartható fenn ugyanis az az állapot, hogy a különbözõ elosztási rendszerek keverednek egymással, a meghatározott funkciójú rendszer más rendszerekhez tartozó feladatokat is ellát.
A végére hagytam talán a legfontosabbat: az állampolgárok idõskori jövedelmének hosszú távra történõ garantálását. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy évrõl évre korrekciókkal biztosítjuk az idõs emberek nyugdíjhoz jutását, hanem azt kell elérni, hogy a rendszer lényegébõl fakadóan hosszú távra garantált legyen a nyugdíjak finanszírozhatósága. Ne függjön csupán az aktívkorúak nemzedékének nagyságától, befizetéseitõl, a mindenkori parlamentek döntésétõl a nyugdíjak finanszírozhatósága.
A kormány úgy véli - és ilyen javaslat megfogalmazásán dolgozunk -, ezen célok megvalósítása érdekében szükséges, hogy a jelenlegi felosztó-kirovó elvû nyugdíjrendszer korszerûsített eredményének megtartása mellett a tõkefedezeti rendszer elõnyeit is építsük be a nyugdíjrendszerbe.
(9.30)
Azt javasoljuk tehát, hogy a felosztó-kirovó s a tõkefedezeti modell elõnyeit ötvözõ, vegyes nyugdíjrendszert vezessünk be a kötelezõ biztosítás keretében, amely már számos fejlett országban bevált, és a nemzetközi változások most is ebbe az irányba mutatnak.
Az általunk ajánlott megoldás az, hogy a felosztó-kirovó rendszernek egy mainál jobb változata legyen a nyugdíjrendszer elsõ pillére. Ennek forrását a munkáltatók járulékfizetése képezi. Ez szolgálna alapul a kifizetésre kerülõ nyugdíjak nagyobbik részéhez, az alapnyugdíjhoz. Az alapnyugdíj összege a járulékfizetési évekhez s a befizetett összegekhez igazodna.
A második pillért adná a tõkefedezeti nyugdíj, amelynél az elismert pénztárak a munkavállalók befizetéseit elkülönített egyéni számlákon gyûjtenék és a felhalmozódó pénzt tõkeként forgatnák. Az egyén aktívkori befizetései és annak tõkehozadéka képezné a majdani nyugdíj fedezetét. A két elem együtt a mindenkori átlagkereset körülbelül 60 százaléka lenne, és elképzeléseink szerint a belsõ megosztás körülbelül kétharmad-egyharmad az alapnyugdíj és a tõkefedezeti elem között.
A két fõelemnél alapvetõ eltérés az, hogy az alapnyugdíjnál van erõs, de átlátható célú szolidaritás, az ellátás élethosszig szól, a nyugdíj évente automatikusan nõ. Az ellátást úgy kalkulálják, hogy elsõsorban a szolgálati idõ hosszát ismerje el, másodsorban a befizetett összegeket, s a kifizetésekre az állami garancia teljes körû.
A tõkefedezeti nyugdíjelem természeténél fogva szigorúan az egyéni befizetésekkel arányos, és a megtakarítás bizonyos feltételekkel örökölhetõ is. Ebben a rendszerben közvetlen összefüggés teremtõdne az egyéni befizetések és a majdani nyugdíj között. Az egyén anyagilag válna érdekeltté abban, hogy minél több járulékot fizessen be, hiszen ezzel öngondoskodó módon majdani megélhetéséhez biztosítana magasabb forrást.
Úgy látjuk, hogy ezen anyagi érdekeltség a feketegazdaságból a legális gazdaságba terelné azokat, akik a járulékfizetési kötelezettségbõl való kibúvás érdekében vonulnak be oda. A feketegazdaság csökkenésének irányában hatna ez a szisztéma azáltal is, hogy lehetõvé tenné a járulékok csökkentését.
Az idõskori biztonság része, hogy azoknak az idõskorú embereknek a megélhetésérõl, akik nem szereznének nyugdíjjogosultságot, illetve nyugdíjuk annyira alacsony lenne, hogy a legalapvetõbb létfeltételeiket sem fedezné, az állam a szociális ellátórendszer útján gondoskodna. Ez is hozzájárulna ahhoz, hogy a nyugdíjbiztosítás valódi biztosítási szisztémában mûködhessék, minden kifizetés mögött álljon valódi befizetés.
Az általunk javasolt vegyes rendszer megfelelne annak a követelménynek, amely szerint a nyugdíjakat fokozott mértékben a teljesítményeknek és a szolgálati idõnek kell meghatározni. Biztosítaná ez a rendszer az állampolgárok azon érdekének érvényesülését, hogy a nyugellátás színvonala arányban álljon az általa, illetve a munkáltatói által befizetett járuléktömeggel és a járulékfizetés idõtartamával. Ez a rendszer kiküszöbölheti azt a veszélyt, hogy a fiatalabb járulékfizetõ korosztály népességen belüli arányának csökkenése miatt nem képzõdik fedezet a nyugdíjak kifizetésére, hiszen itt nem kis részben a korábbi befizetésekbõl felhalmozott tõke s annak hozadéka jelenti a nyugdíjak fedezetét.
További pozitív összefüggésnek tartjuk az egyének önmagukért érzett felelõsségének növekedését, hiszen elõtérbe kerül az öngondoskodás mind a kötelezõ biztosítás keretében, mind az ösztönzött önkéntes biztosítások által, ami a nyugdíjrendszer egy újabb elemeként jelenne meg.
Tisztelt Országgyûlés! Természetesen nem akarjuk elhallgatni, hogy az ajánlott vegyes finanszírozási rendszer tõkefedezeti elemének is vannak veszélyei, hiszen a tõke forgatása kockázattal jár, amely nemcsak nyereség, hanem veszteség lehetõségét is magában hordozza. Éppen ezért nagyon fontos a szabályozása annak, hogy milyen kockázatvállalással, milyen szisztéma szerint mûködik majd ez a része a biztosításoknak.
Feltétlenül hangsúlyozni kell: nem a teljes áttérést javasoljuk a tõkefedezeti nyugdíjrendszerre, hanem azt, hogy a felosztó-kirovó pillér mellett fejthesse ki jótékony hatását, imént sorolt elõnyeit a tõkefedezeti pillér is.
Tisztelt Ház! Mint már korábban elmondottam, a nyugdíjreform kulcsfontosságú kérdése a zavartalan átmenetbiztosítás. Olyan reformot javaslunk, amely a lehetõ legtöbb elõnnyel és a lehetõ legkevesebb hátránnyal jár. Azt akarjuk, hogy az új rendszerre történõ áttérés minden állampolgár számára igazságos feltételek mellett történhessék, a megszerzett jogok csorbítatlanul érvényesüljenek, a már nyugdíjban lévõk ellátása államilag garantáltan megvalósuljon, minél szélesebb társadalmi rétegek szerezhessenek nagyobb biztonságot és jobb öregkori ellátást.
Az új, vegyes finanszírozású rendszer elképzeléseink szerint 1997. január 1-jével kerül meghirdetésre és 1998. január 1-jétõl a fiatalabb generációk már kötelezõen eszerint is fizetnének. Ez azt jelenti, hogy 1998. január 1-jétõl a járulékfizetésnél és az intézményrendszernél belép az új szisztéma és az elsõ, ebbõl eredhetõ, származó nyugdíjat legkorábban 20 év múlva fizetik ki. A javasolt rendszer tehát legkorábban 2040-tõl válna teljes érvényûvé, mindenkire kötelezõvé.
Tisztelt Képviselõtársaim! Nekünk most nem a részletkérdésekrõl kell döntenünk, hiszen a kormány is ezután tárgyalja meg a nyugdíjreform koncepcióját. Azt javaslom, hogy az alapkérdést vitassuk meg, vagyis arról váltsunk szót, hogy hogyan lássunk hozzá a nyugdíjreform kidolgozásához és megvalósításához, és válasszuk ki, jelöljük meg a reform fõirányát. Én jó szívvel a Magyarországon élõk, jelenlegi és majdani nyugdíjasok, azaz mindannyiunk érdekében ajánlom, hogy a több pilléren álló, a két ismertetett rendszer elõnyeit ötvözõ rendszer megvalósítását tûzzük ki feladatul.
Tisztelt Képviselõtársaim! Mielõtt a vitára sor kerülne, engedjék meg, hogy három szempontot ajánljak szíves figyelmükbe.
Kérem, hogy a vitában résztvevõknek jusson eszébe az, hogy bármilyen nyugdíjreform mellett foglalnak állást, a nyugdíjakat biztonsággal csak akkor lehet kifizetni, ha a kötelezettek fizetnek járulékot, mégpedig elegendõ járulékot.
Másodszor: olyan betegségtõl szenved a mai nyugdíjrendszerünk, amely sürgõs gyógyításra vár. A késlekedés halmozottan növeli az egyre nehezebben megoldható feladatokat. Különösen igaz ez a rövid távon is könnyen kritikussá váló finanszírozási hiányra és a korhatáremelés érvényesítésére.
Harmadszor, ez utóbbi gondolattal folytatva: a korhatár emelése több mint 10 éve napirenden lévõ kérdése a társadalombiztosításnak. 1984-ben a kormány megfutamodott a döntés elõl, ezzel a késõbbi kormányokra hárította a döntés súlyát és növelte az intézkedés társadalmi-gazdasági következményeit. Tíz év alatt sokat nõttek a nyugdíjterhek, de nemigen javultak maguk a nyugdíjak. Az elõzõ parlamenti ciklusban széles támogatottsággal megszülettek a reform irányát kijelölõ határozatok és a nõi korhatár emelését kihirdetõ törvény is. Hiányoznak a végrehajtás részletes szabályai. A helyzet természetesen most sem könnyû s nem egyszerû, hanem igen bonyolult. Most a jövõ foglyai vagyunk. Nincs még tíz évünk egy nehéz, de kikerülhetetlen döntés meghozatalára. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a bal oldalon.)