FARKAS IMRE (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Miniszter Úr! Képviselõtársaim! Az öregségi nyugdíjkorhatár emelésének ügye 1991 óta, igaz, változó szereposztással, de legalább harmadik alkalommal van konkrét elõterjesztés formájában az Országgyûlés napirendjén. A munkavállalók tömegei az emelést korábban is és sajnos most is elutasítják. Ezzel szemben a témában járatos, racionálisan gondolkodó politikusok, szakemberek körében a vita mára két kérdéscsoportra redukálódott.
Egy: Most érkezett-e el az ideje a bevezetésnek?
Kettõ: Milyen mértékû legyen az emelés, és hogyan kell erre áttérni?
Az elsõ kérdés kapcsán az vetõdik fel, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben a munkanélküliség mai szintjén lehet-e korhatárt emelni. Nem vitatom az emelés foglalkoztatással összefüggõ negatív hatásait, de meggyõzõdésem szerint stagnálás vagy lassú fejlõdés esetén méginkább elkerülhetetlen ez a lépés. Az idõskorú népesség arányának növekedése, a nyugellátásban részesülõk magas száma és a járadékfizetõk visszaesése 2010 körülre ellehetetlenüléssel fenyeget. A nyugellátás fenntartása érdekében, különösen ha hisszük, hogy a hosszú átmenet szükséges, nincs lehetõség a további halogatásra. Amennyiben az emelés életbe léptetésének megfontolása csak a nagyobb léptékû, több területen érezhetõ fellendülést követõen volna aktuális, akkor az még inkább megkérdõjelezõdne. Méghozzá olyan oldalról, hogy szükség van-e rá? Igenlõ válasz esetén vagy rövid lenne az átmenet, amely nem fogadható el, vagy megfelelõ átmenet után elkésne az érdemi beavatkozás.
Az idõszerûség másik vitapontja a korhatáremelés nyugdíjreformtól való elválasztásának problémája. Nem vitatom a komplex kezelés igényének helyességét, de megjegyzem: még nem láttam olyan változatot, amely ne tenné szükségessé a korhatáremelés és az átmenet tartalmának tisztázását. A nyugdíjkorhatár-emelés napirendre tûzését az elõzõek alapján aktuálisnak tartom.
Jöhet a második kérdés. Hogyan kell ezt megvalósítani? A tervezet hosszú átmenettel számol. A korhatár fokozatosan nõ, bizonyos feltételek között elõrehozható a nyugdíjba vonulás. Kiderült a vita során, hogy ez kevés, és újabb javaslatok merülnek fel, amelyek a bevezetéssel járó feszültségeket szándékoznak oldani. Néhány példa ezek közül: 62 év helyett 60 év legyen a korhatár, az áttérés évekkel késõbb fejezõdjön be, kevesebb szolgálati idõvel lehessen elõrehozott nyugdíjt igénybe venni, ne csak a három vagy többgyermekesek kapjanak szolgálatiidõ-elismerést, korábbi nyugdíjba vonuláskor kevésbé csökkenjen az ellátás összege.
Kérdés, hogy ezek és a további javaslatok feloldják-e az emelést kísérõ ellenszenvet. Elfogadásuk nem eredményez-e a maihoz közeli állapotokat. Ellenszenvet csökkentõ kompromisszumoknak helye van, de értelmetlen, nem a lényeget megragadó fellazításnak nincs. Az általam eddig ismert javaslatok minõsítésére nem vállalkozom. Ugyanakkor a felvetett javaslatok mellett vagy azok egyike-másika helyett más, új, a valós helyzetet kifejezõ szempontokkal is foglalkoznunk kell. A magam részérõl erre teszek kísérletet, amelynek lényege: a munka nehézsége, embert próbáló tartalma ugyancsak fejezõdjön ki kedvezmények formájában.
Bizonyára sokan tudják, hogy a közvélemény-kutatások szerint a korhatáremelés elutasítása 90%-os, ám a felsõfokú végzettségûek körében az elutasítás kisebb, tudtommal 70% körüli.
(22.20)
Vajon miért? Talán több az ismeretük, és ebbõl kiindulva belátóbbak? Biztos így van. Talán nem érinti õket olyan súlyosan, mint a többi réteget? Attól tartok, ez is igaz. Miben fejezõdik ez ki? Egyrészt biztosabb a munkahelyük, és ha mégis elveszítenék, könnyebben találnak újat.
Másrészt, egyrészük a nyugdíjkorhatáron túl ma is dolgozik. Harmadrészt, a legtöbben nem mennek nyugdíjba korhatár elõtt, és bíznak benne, hogy képesek lesznek évekkel tovább dolgozni. Természetesen ez nemcsak a felsõfokú végzettségûek kiváltsága. Szép számmal vannak olyan munkahelyek, munkakörök, személyek, akikre ez mind igaz, de tény, vannak olyanok is, akiknek ez nem adatik meg. Ilyennek tartom a nehéz, egészségre ártalmas munkakörben dolgozók helyzetét. Sokan megnyugtathatják a lelkiismeretüket, mondván, ez rendben van, mert a tervezet továbbra is számol a korkedvezmény lehetõségével, sõt a korkedvezmény mértékét még a szolgálati idõhöz is hozzászámítja. Ez mind igaz, csakhogy nem ilyen egyszerû a helyzet. Egyrészt azért nem, mert a korkedvezmény feltételrendszere már részben elavult, másrészt több olyan emberpróbáló munkakör van, amely ma, sõt, elképzelhetõen a jövõben sem lesz korkedvezményre jogosító.
Az 1990-ben hozott rendelet tarthatatlanságát az alábbiak bizonyítják. Sok munkakör megszûnt, megváltozott. Foglalkoztatási szempontok is közrejátszottak akkori kialakításában. Újabb szempontok merültek fel az egészségkárosító tevékenységek megítélésében, és így indokolt lehet újabb munkakörökre történõ kiterjesztése. Példa ez utóbbi állításra: Fokozott pszichés megterhelést okoz a folyamatos és vagy három mûszakos munkarend, a rövid ütemidejû, futószalag melletti munkavégzés. Pszichoszociális igénybevételt jelent a súlyos fogyatékosok, intenzív osztályon lévõk ellátása. Nem folytatom a sort, de tudtommal szakmai körökben nagy elismerést aratott az ilyen, és hasonló feltételeket tartalmazó rendszer, amely az új korkedvezményes munkaköri besorolás alapját képezi. Tudom, számtalan probléma van ezen a téren, és ma még tisztázatlan, mikor, milyen formában, milyen feltételekkel készül el az új korkedvezményes rendszer.
Én ezt mind megértem, csak azt nem, hogy az új nyugdíjkorhatár a korábbi, a munkakör nehézségét, egészségre ártalmas voltát illetõen miért alapozódik kizárólag a régi korszerûtlen rendeletre? Szabó György miniszter úr expozéjában utalt különbözõ munkakörök, foglalkozás egészségügyi vizsgálatára, és elismerte a korrekció szükségességét. Na, de mikor lesz ez? Lehet-e erre alapozni a nyugdíjkorhatár-emelés során? Ha ez 1996. december 31-ig megtörténne, akkor lenne egy korszerû, korkedvezményre jogosító besorolás. Ismereteim szerint ennek nincs realitása, ráadásul azt sem tudjuk, kiterjesztõ vagy szûkítõ lesz-e, és az újonnan bekerülõ munkaköröket e törvény tekintetében miként érintené. Mi lenne a sorsa a küszöböt éppen el nem érõ munkaköröknek?
Más lehetõség hiányában be kell látnunk a következõket: a részben elavult, jelenleg érvényes, korkedvezményre jogosító munkakörök nem fogják át a nehéz, egészségre ártalmas tevékenységek egészét. Az errõl szóló rendelet módosításának határideje nem ismert, tartalma bizonytalan, nem lehet rá alapozni az öregségi nyugdíjkorhatár emelését elõíró törvénymódosítás során. A meglévõ bizonytalanságokat látva nincs más megoldás, mint a valós technikai nehézségek ellenére megjelölni azt a tevékenységcsoportot, amely a korhatáremelés következtében elõnyben részesítendõ.
A magam részérõl két területen érzem ennek szükségét. A nõk elõre hozott öregségi nyugdíjba vonulásakor szolgálati idõ beszámítását, és az ekkor kiszámítandó nyugdíj csökkentésének minimalizálását javaslom nõkre, férfiakra egyaránt. Vagyis, a korkedvezményre nem jogosító, olyan fizikai munkakörökben dolgozó nõk, akiknek egészségét tartós terhelés érte, akkor is jogosultak legyenek az elõre hozott öregségi nyugdíjra, ha ahhoz legfeljebb három évvel kevesebb szolgálati idõt szereztek. Ennek márcsak azért sem látom akadályát, mert az elõterjesztõ - ugyanitt - öt évig terjedõ beszámítást javasol a három vagy több gyermeket szülõ nõknek. Ha ezt kicsit visszafogjuk, akkor helyet szoríthatunk azoknak is, akik az átlagosnál jóval megterhelõbb munkát végeztek.
A törvénytervezet az elõre hozott öregségi nyugdíjba vonulóknak a szolgálati idõ függvényében harmincnaponként 0,1,-0,5 százalékkal csökkenteni kívánja a nyugdíját. Ennek értelmét nem, de mértékét vitatom, és a már hivatkozott körben csak a csökkentés 50 százalékát tartom érvényesíthetõnek. Nem mondom, hogy ez a legjobb megoldás, de azt sem fogadom el, amikor elmondják: az elv jó, sajnos technikailag nem kivitelezhetõ. Keressünk jobbat, olyat amely még markánsabban figyelembe veszi a munka tartalmát, nehézségét. A munkák közötti különbségeket látva, a rokkantak magas számát tudva - évente 160-180 ezer fõ közt megy el nyugdíjba, és közülük 60-65 ezer fõ a rokkant - feltétlenül indokolt ezen problémakör áttekintése, rendezése. Ötvenezer személyt érintõ korkedvezményes munkakör ez alól nem ad feloldozást. Erre vonatkozóan benyújtottam módosító javaslatokat, és bízom abban, hogy azok vagy a hozzájuk közel álló indítványok elfogadása esetén a korhatáremelés a kedvezõtlen adottságú munkakörökben dolgozó munkavállalók körében sem lesz mereven elutasítva. Köszönöm a figyelmüket. (Általános taps.)