BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyûlés! Tisztelt korán kelõ Képviselõtársaim! Azzal szeretném kezdeni, hogy egyet kell értenem azzal, amit Kádár Béla, a Magyar Demokrata Fórum elsõ szónoka tegnap mondott a vitában - a költségvetési vitában -, nevezetesen azzal, hogy ez a költségvetés egy változatlan gazdaságpolitika költségvetése.
A harmadik pénzügyminiszter ugyanazt a gazdaságpolitikát képviseli, amit a két koalíciós párt több mint két évvel ezelõtt, a kormány megalakításakor meghatározott. Azt a gazdaságpolitikát, amely nem a mai és holnapi népszerûség, hanem a holnaputáni és azutáni felemelkedés, a magyar jövõ gazdaságpolitikája. Ez a gazdaságpolitika mostanra, a '97-es költségvetés idejére túljutott a legnehezebb idõszakon, túljutott a megszorítások - a kemény megszorítások -, a fogyasztáscsökkentés, a belföldi felhasználás erõteljes csökkentésének idõszakán.
Eljutott oda, amikor a '97-es költségvetésben már azt mondhatjuk, hogy nincs szükség a fogyasztás, a reálbérek további csökkentésére, bízhatunk abban, hogy a gazdasági növekedés most már egészséges alapokon elindulhat, ugyanakkor még nincs itt az ideje annak, hogy az összkereslet, a belföldi felhasználás szigorú ellenõrzésén lazítani lehetne. Nincs itt az ideje annak, hogy a gazdaságpolitika akár a közelgõ választásokra való tekintettel elereszthetné a gyeplõt, és ebbõl az következik, hogyha a gazdaságpolitika, a költségvetési politika prioritásokat is meg akar határozni, akkor bizony a költségvetési pénzek felhasználásának nagyon sok területén még mindig arra van szükség, hogy a kiadások reálértéke némiképp még csökkenjen, azért, hogy más területeken már növekedhessék a reálérték.
Ez az, amiért kedd reggeli vezérszónoklatában a Szabad Demokraták Szövetségének frakcióvezetõje az állítólagos sikerpropaganda megfelelõ kifejezéseként a "vergõdés költségvetése"-ként jellemezte a '97-es költségvetést, de ugyanakkor hozzátette, hogy ennek a vergõdésnek a költségével, az árával egyúttal a remény költségvetése is, a megalapozott remény költségvetése is lehet.
Azt mondottuk, hogy '97-ben már nincs szükség a belföldi felhasználás, a fogyasztás további csökkentésére, és van némi esély arra, hogy elinduljon egy megalapozott gazdasági növekedés. De nem áltatjuk magunkat azzal, hogy ez a növekedés 3-4-5 százalékot produkálhat majd '97-ben, hanem egy 1-2 százalékos növekedésrõl beszélünk, és akkor újra meg újra azt halljuk, hogy íme, ennek a kormánynak a kormányzása idején lehagy bennünket Közép-Kelet-Európa többi országa; íme, Csehország, Szlovákia, Lengyelország 4-5 százalékos növekedést produkált, miközben Magyarország a stagnálás közelében van.
1,5-2 százalék körüli növekedés az, amit egyáltalán '97-ben remélhetünk, mint ahogy tavaly is ennyi volt, és idén még ennyi sem lesz. Ezzel bizonyítják azt, hogy ez a megszorító gazdaságpolitika - úgymond - helytelen. Ezt tette tegnap is Mádi László, a Fidesz tegnap utolsóként megszólaló szónoka.
Azt hiszem, hogy érdemes egy kicsit továbbmenni ezeken a számokon, mert kétségtelen tény, hogy Csehország, Szlovákia, Lengyelország, ma Lengyelország és Csehország számít az elsõ számú sikerországnak, ami a növekedés mutatóit illeti a térségben, gyorsabban növekszik tavaly is, idén is, és minden bizonnyal jövõre is.
Ha azonban gazdaságról beszélünk, tisztelt képviselõtársaim, akkor soha sem szabad elfelejteni, hogy az éves számok között vannak bizonyos összefüggések. A gazdaság az idõbeli összefüggések tartománya, és aki irigykedve tekint a lengyelekre és a csehekre a mai növekedési mutatóik miatt, és ugyanakkor ostorozza a mai magyar gazdaságpolitikát, a fogyasztás, a belföldi felhasználás megszorítása miatt - mindezt a Fidesz, a Kisgazdapárt, az MDF, a KDNP képviselõi teszik -, annak nem árt visszalapozni néhány évet az idõben, és feltenni a kérdést, hogy mi tette lehetõvé azt, hogy Lengyelországban, Csehországban, Szlovákiában ma 5 százalék körüli növekedési mutató tapasztalható. Az tette lehetõvé, tisztelt képviselõtársaim, hogy ezekben az országokban az elmúlt néhány évben lényegesen javult a termelés és az export nemzetközi versenyképessége, hogy megalapozottá vált a gazdasági egyensúly.
Ehhez pedig az vezetett el ezekben az országokban - Közép-Kelet-Európa többi sikerországában -, hogy 1990-91-ben, amikor az Antall-kormány azzal büszkélkedett, hogy õ elutasítja - úgymond - a sokkterápiát, akkor ezekben az országokban végrehajtottak egy, a magyarországinál mérhetetlenül szigorúbb belsõ kereslet- és fogyasztáskorlátozást. Mi - joggal egyébként - szomorkodunk azon, hogy az egész idõszakban - '88 és 1995 között - közel 20 százalékkal csökkentek Magyarországon a reálbérek, úgyhogy volt közben emelkedés is.
Nos, tisztelt képviselõtársaim, Lengyelországban azzal kezdõdött '90-91-ben a folyamat, hogy 40 százalékkal csökkentek a reálbérek.
(8.10)
Egy nagyon kemény leértékelés, a magyarországinál sokkal nagyobb zloty- leértékelés és egy a magyarországinál sokkal keményebb költségvetési kiadáscsökkentés nyomán.
Ez volt az alapja, hogy Lengyelországban megjavult a versenyképesség, és hogy évek óta dinamikusan növekszik az export. Így is a '90-91-es megszorító intézkedéseket követõen, amikor '92-ben a gazdaság már növekedett; a reálbér, a fogyasztás csak '94-tõl kezdett el Lengyelországban növekedni.
Itt van a cseh, akkor még csehszlovák példa. '91-ben két ütemben, a magyarországinál sokkal nagyobb mértékben értékelték le a koronát, ez és a nagyon szigorú költségvetési és monetáris politika volt az, ami ugrásszerûen megnövelte a csehszlovák termelés és export versenyképességét. Ez tette lehetõvé azt, hogy már a harmadik évben van évi 5 százalék körüli növekedés Csehszlovákiában.
Ez tette lehetõvé mind a két országban, hogy egy elsõ nagy inflációs ugrás után Lengyelországban ma már 20 százalék körüli, Csehországban tartósan 10 százalék alatti most már a infláció. De hadd ne beszéljünk ne csak errõl a két országról!
Érdemes odafigyelni arra, hogy van egy piacgazdasági is a közelünkben. Finnország nem posztszocialista ország, amelyet ugyanolyan vagy hasonló mértékben sújtott a Szovjetunió és a volt KGST gazdasági összeomlása, hiszen Finnország azelõtt az egyetlen tõkés piacgazdaság, ahol a Szovjetunióval és a KGST-vel folytatott kereskedelem részaránya 20 százalék körül volt még a Szovjetunió és a KGST létezésének idõszakában.
Ebben a Finnországban is ez a világgazdasági átrendezõdés oda vezetett, hogy 1990-93-ig Finnországban is folyamatosan csökkent a GDP, a nemzeti termelés, és folyamatosan csökkent a fogyasztás is. És közben végbement egy alkalmazkodási, átrendezõdési folyamat, a finnek is megtették azt, hogy a korábban kialakult skandináv jóléti rendszerüket, juttatási rendszerüket jelentõs mértékben szûkítették, és ez a kínos alkalmazkodás Finnországban is megteremtette annak a feltételeit, hogy '94-tõl ott is beindult a most már egészséges, versenyképes alapokon álló dinamikus növekedés.
Miért kellett ezt a gazdaságpolitikai leckét itt most elmondani? Azért, hogy lássuk, ami Magyarországon történt az elmúlt években, ez nem egy egyedi folyamat, hanem egy olyan alkalmazkodási folyamatnak egy példája, amin minden olyan ország keresztülment, ami a magyarországihoz hasonló megrázkódtatásokat szenvedett el a világgazdasági átalakulás következtében.
Az azonban nem ment, tisztelt képviselõtársaim, hogy az a Magyaroroszág amely ahol a nemzeti termelés visszaesése ugyanolyan mértékû volt - több mint 20 százalékos - mint Lengyelországban és Csehszlovákiában, az megússza a finnországi mértékû belföldi keresletcsökkenéssel. Finnországban 12 százalékkal ment vissza a GDP is, és a fogyasztás is. Magyarországon több mint 20 százalékkal ment vissza a GDP, de az elsõ években csak nem egészen 10 százalékkal a fogyasztás.
Ez vezetett el a súlyos egyensúlyromláshoz, ez az, ami nem tartható, és ezért kényszerült rá ez a kormány arra, hogy megcsinálja Magyarországon is többé-kevésbé azt, nem olyan súlyos mértékben, mint a 40 százalékos lengyel és a 30 százalékos csehszlovák reálbércsökkenés, hiszen a magyar gazdaság egészségesebb alapokkal indult neki ennek a folyamatnak, mint a lengyel vagy a csehszlovák; de azért Magyarországon is megteremtsük a versenyképesség javulásának és az egyensúly helyreállításának a feltételeit. Ez az, amit az elõzõ kormány nem mert vállalni, ez a kormány pedig a nagyon súlyos népszerûségvesztés árán is elvállalta.
Szeretném itt azt is megjegyezni, azt hallottuk tegnap Raskó Györgytõl itt, és sokszor mondják ezt el, hogy Magyarország most már piacgazdaság, és egy piacgazdaságban a növekedés biztosan jó, nem lehet egészségtelen. Na most, tessék mondani, Angliában az egész '50-es, '60-as, '70-es évtizedben miért volt ugyanaz a probléma, mint Magyarországon, hogy valahányszor beindul a növekedés, elromlik az egyensúly, és "stop-go" ciklusok alakulnak ki?
Azért volt, mert az angol versenyképességgel voltak a bajok, egészen addig, amíg Mrs. Thatcher kemény konzervatív-liberális kormánya rendbe nem tette az angol gazdaságot.
Magyarországon is, és minden piacgazdaságban, ahol a versenyképességgel bajok vannak, ott a növekedés egyensúlyvesztéshez vezethet, ezért a versenyképességen múlik az, hogy engedhetjük-e a növekedést; a csehek, a lengyelek, a finnek a versenyképességüket hozták kemény áldozatok árán európai színvonalon ahhoz, hogy most már velünk szemben stabil 5 százalék körüli növekedés produkálnak.
És az a politika, amit ez a kormány elkezdett kormányra lépésekor, és ami megtestesül a jelenlegi költségvetésben is, az a versenyképesség feltételeit teremti meg, a versenyképes termeléshez vezeti el az országot, és ha majd ez meglesz, tisztelt képviselõtársaim, ha majd ez a folyamat eléri azt a szintet, amit Finnországban például már elért, akkor igaza lesz Kádár Bélának és Boross Péter korábbi miniszterelnök úrnak, akik arra hivatkoztak tegnap, hogy a növekedéshez a belföldi kereslet bõvítése vezeti el az országot, és miért korlátozza ez az ország a belföldi keresletet.
Azért, tisztelt képvsielõtársaim, és erre számtalan esetben fölhívta Békesi László a figyelmet, utoljára tegnap, hogy amíg a versenyképesség nem elégséges szintû - itthon is, meg külföldön is -, addig bizony a belföldi kereslet legalább fele mértékben importot hoz, és nem a belföldi termelés.
Ez az amit figyelmen kívül hagy az az érvelés, amit Kádár Béla és Boross Péter is tegnap elismételt, és amit elég egységesen mondanak mindazok a palament ellenzéki oldaláról, akik egy keresletirányított növekedést akarnak, kérnek számon a jelenlegi kormányon.
Azt gondolom, tisztelt képviselõtársaim, hogy ez az út nem járható, a versenyképesség és az egyensúly talaján lehet csak a növekedés egészséges. Ez az, amit a jelenlegi kormány felismert, és ez az, amit a jelenlegi költségvetési politika is érvényesít.
Hála azoknak az áldozatoknak, amelyeket a magyar társadalomnak az elmúlt két évben el kellett viselnie. Ebben az értelemben haladunk jó úton azzal a költségvetéssel is, amit jelenleg tárgyalunk. Ezt az utat viszi tovább az a költségvetés, amelyet '97-re a kormány beterjesztett, ennek az ára '97-ben is a "vergõdés" folytatása, amely azonban legyen szabad ezt a kifejezést használnom, egy "szelektív vergõdés", mert vannak területek, ahol a költségvetési kiadások megszorítása továbbra is kemény kell hogy legyen, és vannak területek, prioritások - ilyen az oktatás, ilyen a közbiztonságot szolgáló területek -, és jól ismerjük a költségvetés elõttünk levõ számaiból, ahol ez a "vergõdés" valamelyest már enyhülhet.
Látni kell, hogy azoknak az eredményeknek a talaján is - amelyek a költségvetési politika és a gazdaságpolitika megvalósításában már érzékelhetõk -, ezeknek a talaján is a magyar gazdaságpolitikát a hátralevõ két évben is két alapvetõ veszély fenyegeti még mindig.
Az egyik, hogy ahhoz, hogy az egyensúlyból és versenyképességbõl valóban élénkülés és növekedés legyen, ehhez beruházásokra van szükség. És az elmúlt idõszakban a beruházások várt élénkülése nem következett be. Mindenekelõtt igaz, hogy a nemzetközi nagyvállalatok magánberuházásaiban jelentõs a növekedés, de a hazai kis- és középvállalatok, közép-, nagyvállalatok beruházásai még nem igazán jelentek meg, és kényszerû okokból az elmúlt években az állami beruházások is visszaestek.
Ahhoz, hogy valóban növekedés legyen az elért stabilitásból és versenyképességbõl, ehhez a beruházások növekedéséhez van szükség. A '97-es költségvetésben ez megjelenik a központi állami beruházások oldalán, de nem eléggé, de félõ, hogy kevésbé jelenik még meg a helyi önkormányzati beruházások oldalán, és ebbõl a szempontból kell nekünk mérlegelnünk az önkormányzatok pénzügyeinek szerepét a '97-es költségvetésben. Másrészt nagyon oda kell figyelnünk, hogy a magánberuházások fellendülése is úgy következzék be, ahogy azt a gazdaságpolitika megkívánja.
Ebbõl a szempontból a magánberuházások fellendülésének a szempontjából tûnik perdöntõnek az, hogy a súlyos botrány után is lendületesen folyjék a privatizáció, amely egyfelõl közvetlenül vonzza a magánberuházásokat, a hazai és külföldi magánberuházásokat, másfelõl pedig az ország képének alakításával, az ország nemzetközi megítélésének alakításával is közvetlenül hat a külföldi tõkebefektetések alakulására.
(8.20)
Ezért érzem nagyon fontosnak azt, hogy egy pillanatra se váljék kétségessé, egy napra se váljék kétségessé ennek a folyamatnak a továbbvitele.
A másik veszély - és talán még fontosabb veszély - az, hogy miközben ez a stabilizációs folyamat tovább megy, közben veszélybe kerül a társadalom szociális egyensúlya, hogy közben visszafordíthatatlanná válhat azoknak a szociális feszültségeknek a kiélezõdése, amelyeket egy ilyen típusú megszorító politika, elkerülhetetlen megszorító politika, az ezzel járó életszínvonal- csökkenés minden olyan országban maga után von, ahol ilyesmire szükség van.
A Világbank adataiból jól tudjuk, hogy a rendszerváltást követõ években, a '90-es évek elsõ felében a szociális különbségek, a jövedelemdifferenciálódás Magyarországon volt a legkisebb. Tehát ne higgyük egy pillanatra sem azt, hogy Magyarországon valami kiáltó nagy jövedelemkülönbségek alakultak ki ezekben az években! Vegyük észre, hogy Csehországban, Lengyelországban, ezekben a bizonyos sikerországokban lényegesen nagyobb volt a jövedelmi olló kinyílása, mint Magyarországon. Nem is beszélve olyan országokról, mint Oroszország, Románia stb., ahol összehasonlíthatóan nagyobb volt ez a jövedelemdifferenciálódás. De látnunk kell, hogy még az a jövedelemdifferenciálódás is, ami Magyarországon bekövetkezett, súlyos terheket jelentett azok számára, akik ebben a jövedelemdifferenciálódási folyamatban a kárvallottak. És azt gondolom, hogy ebben a helyzetben nekünk, amikor a közpénzeket elosztjuk, nagyon oda kell figyelnünk arra, hogy abból a kevés pénzbõl, ami az állam által fizetett juttatásokkal rendelkezésre áll, hol próbáljuk megfogni a visszafordíthatatlanná válható leszakadását bizonyos rétegeknek.
Jól tudjuk a jövedelemstatisztikákból, háztartásstatisztikai vizsgálatokból, hogy a leginkább veszélyeztetett rétegek közé a tartós munkanélküliek, a nagycsaládosok és a kisnyugdíjasok tartoznak. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor tudunk helyes választ adni arra a hetek óta folyó vitára, hogy milyen módon kell a családokat támogatni, hogy milyen módon kell a gyerekeseket támogatni. Vajon az-e a helyes módszer, ami felmerült a Pénzügyminisztérium javaslataiban, és nagyon egyértelmû támogatást kapott az ellenzéki pártoktól - a szokástól eltérõ módon -, vajon az-e a helyes módszer, ha a családi támogatásokat adókedvezmény útján nyújtjuk? Ez volt az egyik lehetséges megközelítés, és a személyi jövedelemadó-vitában is sokat beszéltünk arról, hogy helyes-e az, hogyha azt a rendelkezésre álló pénzt - legyen ez 7 milliárd forint vagy a többszöröse, mint ezt a Magyar Demokrata Fórum képviselõi javasolják - ezt adókedvezmény formájában nyújtjuk, tehát elsõsorban azokhoz jut el a többletpénz az államtól, akik konszolidáltan élnek, akiknek adóköteles jövedelmük van.
Egy stabil országban, ahol nem változtak meg egyik évrõl másikra lényegesen a társadalom foglalkoztatási és jövedelemviszonyai, ott talán lehet, hogy ez helyes út. Egy olyan országban azonban, amelyben néhány év alatt nulláról tíz százalék fölé növekedett a regisztrált munkanélküliség - és ebben nincsenek benne azok, akiket már nem is regisztrálnak -; egy olyan országban, ahol ezeknek a munkanélkülieknek a fele tartós munkanélküli, esélye sincs arra, hogy adóköteles jövedelmet szerezzen a következõ években; egy olyan országban, ahol a háztartásstatisztikai felmérésekbõl azt tudjuk, hogy a gyermekes családoknak a 18 százaléka olyan, ahol nincs adóköteles jövedelem - vagy mert rokkantnyugdíjas, vagy mert munkanélküli az eltartó -; egy olyan országban, ahol a három- és többgyerekes családoknak - és ne felejtsék el, hogy az adókedvezmény rájuk vonatkozik! - 28 százaléka tartozik ebbe a körbe, ott, ha adókedvezmény formájában nyújtanánk a gyermektámogatást, éppen a legrászorultabbak maradnának ki. Azt hiszem, tisztelt képviselõtársaim, hogy nem ez a helyes út.
Az a helyes út, ha azon a csatornán juttatjuk el a pénz a gyermekes családokhoz, ahol minden gyermekes család, minden rászoruló gyermekes család hozzájuthat, legfeljebb a legkevésbé rászorulókat, a legfelsõ jövedelemkategóriákban helyet foglalókat kivéve - és ez a családi pótlék. Évtizedek magyar szociálpolitikai vizsgálatai mutatják, hogy a legmegbízhatóbb szociális családi juttatási forma a családi pótlék. Ez az oka annak, hogy szilárd meggyõzõdésünk az, hogy ha valahol meg lehet fogni a társadalom kettészakadási folyamatát, abból a kevés pénzbõl, ami a rendelkezésünkre áll, az éppen a családi pótlék emelése. És ezért javasoljuk egyfelõl azt - és ezt azért hangsúlyozom, mert ebbõl fogunk elõször szavazni a jövõ héten, a személyi jövedelemadóval kapcsolatban - egyfelõl azt, hogy most ne hozzuk vissza a gyermekek után járó adókedvezményt, hanem azt ehelyett - és ezt fogjuk javasolni a költségvetési módosító indítványainkban -, hogy a családi pótlékot emeljük egy jóval nagyobb mértékben, mint amit eredetileg a Pénzügyminisztérium javasolt.
Ezt tekintem én most a költségvetési politika legfontosabb kérdéseinek. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiból.)