DR. KÖKÉNY MIHÁLY népjóléti minisztériumi államtitkár: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselõtársaim! Mindenekelõtt szeretnék köszönetet mondani a politikai vitanap kezdeményezõinek. Lezsák Sándor képviselõtársam javaslata lehetõséget ad arra, hogy a társadalombiztosítás helyzetérõl politikai vitát folytassunk.
A társadalombiztosítás ügye a vele szorosan összefüggõ egészségügyi ellátás és a nyugdíjrendszer ma Magyarországon a közérdeklõdés középpontjában állnak. Viták, konfliktusok, erõteljes indulatok övezik a társadalombiztosítást. Szinte nincs olyan nap, hogy a lapok címoldalán a társadalombiztosítás, illetõleg az egészségügy mûködési zavarát az Országos Egészségbiztosítási Pénztár és a betegellátó intézmények akadozó kapcsolatát, ellentétét közlõ, olykor felnagyító tudósítás ne sokkolná a közvéleményt.
Sajnos a válságjelenségek mellett elvétve kap nyilvánosságot, ha egy kórháznak nincs adóssága, ha a gyógyító személyzet példásan, lelkiismeretesen dolgozik. A többségre ez a jellemzõ, és illõ, hogy áldozatkészségüknek ezen a helyen is elismeréssel adózzunk. Ugyancsak szeretném megköszönni a társadalombiztosítás több ezer dolgozójának, hogy sokszor mostoha körülmények között, olykor igaztalan támadásoknak kitéve tisztességgel helyt állnak, végzik a munkájukat a járulékfizetõk és a biztosítók szolgáltatásait igénybe vevõk érdekében.
A kialakult helyzetben igen nagy szükség van arra, hogy indulatoktól mentes, higgadt légkörben, a választók bizalmából törvényalkotási joggal felruházott képviselõkhöz méltó bölcsességgel vitassuk meg a társadalombiztosítás mindkét ágazatának problémáit. Meg kell köszönnöm azt is, hogy a társadalombiztosítás ügyének megbeszélését e Ház falai között folytathatjuk, mert Európában a szociális rendszerek krízisérõl sok országban az utca vált a vita helyszínévé. Nekünk az a feladatunk, hogy megtaláljuk azokat a megoldásokat, amelyek a társadalmi béke megõrzése mellett biztosítják az egészségügy és a nyugdíjrendszer reform mértékû átalakítását és közben lehetõvé teszik a folyamatos, zavarmentes mûködést is.
Vitaindítómban szeretnék javaslatot tenni az eszmecsere témáira. Lezsák Sándor képviselõtársam azt kezdeményezte, hogy a társadalombiztosítási vitanapon beszéljük meg, milyen arányban osztható meg a társadalmi össztermék a felhalmozás és a fogyasztás között, és miként osztozzanak a gazdasági és a humán célok az elfogyasztható jövedelmen. A megvitatásra javasolt témák tehát felölelik a nemzetgazdasági újraelosztás teljes kérdéscsomagját, lényegében az államháztartási reform egészére irányulnak. Erre a társadalombiztosításról ma rendezett politikai vitanapon aligha kerülhet sor.
"Minden meghatározás tagadás", állítja Spinoza. A dolgok lényegéhez úgy kerülünk közelebb, ha elhatároljuk mindattól, ami nagyon hasonlít rá, összefüggésben van vele, de mégsem az. Az államháztartás három nagy alrendszere közül csak az egyik a társadalombiztosítás. Javaslom ezért, tisztelt képviselõtársaim, hogy ma csupán errõl, az 1997-ben 1140 milliárd forintot elosztó rendszerrõl, ellátásairól, intézményeirõl, gazdálkodásáról, irányításáról folyjon vita.
Tisztelt Országgyûlés! A parlament õszi ülésszaka során összesen hét törvény megalkotása során foglalkozunk a társadalombiztosítással. A tisztelt Ház tegnap elfogadta a társadalombiztosítás pénzügyi alapjai 1995. évi költségvetésének zárszámadását, és döntöttünk a társadalombiztosítási járulékrendszer módosításáról is. A járulékrendszer átalakításának parlamenti vitája során a biztosítás alapkérdéseit tisztázó megbeszélést folytattunk. Az Országgyûlés egyértelmûen megerõsítette azt, hogy a jóléti biztonsági rendszer alapintézménye a kötelezõ társadalombiztosítás. Ezt az elvet hosszabb távon sem lehet megkérdõjelezni. A társadalombiztosítás megújítása, biztosítási és szolidaritási vonásainak megerõsítése, a korábban túlsúlyban levõ szociális funkciók csökkentése, azoknak az államháztartás más alrendszereihez telepítése olyan kérdések, amelyekben teljes konszenzus volt már a rendszerváltást megelõzõen az ellenzéki kerekasztalnál folytatott tárgyalások során is, erre csak emlékeztetni szeretnék.
Az Országgyûlés elsöprõ többséggel fogadta el 1991-ben azt a 60. számú határozatát, amely a társadalombiztosítást a szociális ellátórendszer letéteményeseként határozta meg. A parlament ekkor több mint 90 százalékos többséggel döntött úgy, hogy megerõsíti a társadalombiztosítás elkülönült forrásból táplálkozó alapszerû gazdálkodását és megerõsíti az egészségügyi ellátás társadalombiztosításba integrálását. Mégis miért vetõdhetett fel az a kérdés, hogy az egészségügy finanszírozása, a jogosultság rendje a legjobb helyen van-e a társadalombiztosításban? A kormány alapértéknek tekinti azt, hogy minden állampolgár egyaránt legyen jogosult megbízható minõségû egészségügyi ellátásra.
(8.10)
Ugyanakkor a munka világában bekövetkezett változások, a tartós munkanélkülivé válás egyre gyakrabban okozott és okoz olyan élethelyzeteket, amelyeket a biztosításra jogosultak körét összefoglaló jogszabályok nem követtek megfelelõen.
Csökkent a járulékbevétel, részben a fizetési kötelezettség alól való kibújás terjedése, részben a foglalkoztatottak számának csökkenése miatt. Megrendült a társadalombiztosítási alapok egyensúlya, egyre kevesebb forrásból, egyre többen igényelték szolgáltatásaikat. Ezért, ennek a konfliktusnak az enyhítésére vetõdött fel lehetséges alternatívaként az állam által szervezett és adóból finanszírozott állampolgári jogú egészségügyi ellátás.
A járulékrendszer módosítása végül is nem eredményezte az egészségügyben a biztosítási elv feladását. Hiszen a biztosítási alapú rendszer is elviseli, hogy nemcsak járulékból finanszírozzák, erre más országban is van példa. S még valamit, az egészségügy társadalombiztosítási mûködésének nem az a célja, hogy a járulékot nem fizetõket eleve kizárja az ellátásból. A célja az, hogy a járulékfizetõk önkormányzati kontrollja mellett hatékony, teljesítményarányos finanszírozási mechanizmussal teremtsen érdekeltséget - a nívós ellátás mellett - a költségtakarékos és ésszerû gazdálkodásban. A társadalombiztosítás keretében is meg lehet valósítani az alapvetõ egészségügyi szolgáltatásokhoz való teljes körû hozzáférést.
Tisztelt Képviselõtársaim! A biztosított egyén élete válságos helyzeteiben találkozik a társadalombiztosítással. Ha betegek vagyunk, ha aktív pályánkat egy ledolgozott életút során befejezzük - esetleg nem is saját akaratból, hanem a munkanélküliség kényszere miatt - , fokozottan érzékenyen érint bennünket az, ha részvétlen, lelketlen ügyintézéssel találkozunk.
Bizony elõfordul, hogy a betegség miatt munkaképtelenné váló biztosított, akinek a magas gyógyszerárak miatt jelentõs kiadásai lehetnek, a neki járó táppénzt csak hónapok múlva kapja meg a lassú ügyintézés miatt.
A nyugdíjba vonulókkal is gyakran elõfordul, hogy hónapokig ellátás nélkül maradnak, mert nem fejezõdik be idõben a jogos járandóság megállapítása. Az ilyen esetek elfogadhatatlanok akkor is, ha az ügyfélforgalom elenyészõ részében fordulnak elõ. Elkerülésük érdekében is gyorsítani kell a társadalombiztosítás informatikai fejlesztését.
Tisztelt Országgyûlés! Napjainkra a társadalombiztosítás két alapjának kiadási fõösszege meghaladja az 1100 milliárd forintot. Ez az összeg több, mint a kiskereskedelem és a vendéglátás éves forgalmának egyharmada, a bruttó hazai össztermék közel egyhatoda, az állami költségvetés kiadásainak 45 százaléka. Más példákat említve: az egészségügyi rendszer fenntartása és a nyugdíjak kifizetése lassan eléri annak az összegnek a felét, amelyet a lakosság egy évben vásárlásra fordít.
A társadalombiztosítási bevételek és a kiadások közel háromszorosukra nõttek az utóbbi hat évben. Évrõl évre átlagosan 20 százalékkal emelkedtek a két alap kiadásai. Meg kell azonban jegyezni, hogy a fogyasztói áremelkedés üteme jóval dinamikusabb a társadalombiztosítási alapok bevételeinek és kiadásainak emelkedéséhez képest, tehát az ellátásokat szolgáló ráfordítások reálértéke csökkent.
Csupán az utóbbi négy évben 1993 és 1996 között a nyugdíjkiadások közel megduplázódtak, miközben a nyugdíjak reálértéke évek óta csökken. A nyugdíjellátásban részesülõk száma 1990 óta két és fél millióról csaknem hárommillió fõre nõtt, beleértve a korhatár elõtt, részben munkaképesség-csökkenés miatt nyugdíjba vonultakat is.
A nyugdíjkiadásokra - beleértve a várhatóan 19,5 százalékos nyugdíjemelés fedezetét - jövõre 624 milliárd forint jut. Az Egészségbiztosítási Alap legnagyobb kiadási tétele a gyógyító- megelõzõ ellátás. Összege évek óta megközelíti az alap kiadásainak felét, jövõre 258 milliárd forint szerepel a költségvetés tervezetében. Ha a szerkezetátalakításból várható megtakarításokat is figyelembe vesszük, ez az elõirányzat fedezetet nyújthat az egészségügyi dolgozók 17-18 százalékos béremelésére is.
A gyógyszer-támogatási keret meghaladja a 81 milliárd forintot, és ez megfelelõ szakmai intézkedések és hatékony ellenõrzés esetén lehetõvé teszi, hogy a biztonságos ellátás fenntartása mellett a lakosság terhei a korábbi évekénél mérsékeltebben, legfeljebb a várható infláció mértékéig növekedjenek.
A rokkant- és baleseti ellátások forrásigénye 1997-ben több mint 90 milliárd forint lesz, és itt a kiadások növekedésének dinamikája nyugtalanító. Elkerülhetetlen a rokkantosítási eljárás újraszabályozása, az elveszett helyett a megmaradt munkaképesség értékelése, a munkáltatók érdekeltségének növelése a foglalkoztatási rehabilitációban.
Tisztelt Képviselõtársaim! Nemcsak hazánkban, hanem világszerte konfliktusok forrása, hogy a hagyományos társadalombiztosítási rendszerek, az egészségügy és a nyugdíjrendszer átalakításra szorulnak. Mint említettem, a járulékrendszer átalakításának, a társadalombiztosítási alapok egyensúlyának megteremtésén kívül fõ oka a munka világában lezajlott magyarországi változás. A fejlett országok szinte kivétel nélkül a társadalombiztosítás teljes revíziójára kényszerültek az elmúlt húsz évben.
A múlt század vaskancellárának nevével fémjelzett bismarcki társadalombiztosítási rendszerek az ipari alkalmazottak számára jöttek létre, szolgáltatásaik az õ bérjárulékaikra alapozódtak. Napjaink társadalmainak foglalkoztatási rendszerére az aktív korúak sokkal változatosabb munkaviszonyai jellemzõek. Egyidejûleg több megbízónak dolgozni, bármikor önfoglalkoztatóvá válni ma már mindennapos a szellemi és fizikai foglalkozásúaknál egyaránt.
Ezek a változások Magyarországon az elmúlt hat évben fordulatszerûen zajlottak le. Az 1975-ben fõmunka jogviszonyra alapozott társadalombiztosítási jogi, nyilvántartási rendszer, a közterhek megállapítási rendje és beszedése egyaránt teljes átalakításra szorulna akkor is, ha a járulékfizetési fegyelem sokkal-sokkal jobb lenne a ma tapasztaltnál.
A pénzügyi problémák közül külön is kiemelésre érdemes a kinnlevõségek demoralizálóan magas szintje. Bár a társadalombiztosítás behajtási tevékenysége sokat javult, elégedettek nem lehetünk, kormánynak, jogalkotónak, pénzügyi szakembernek egyaránt van teendõje. A végrehajtásban jobban kell figyelmi a járulékszámlák követésére, az adósok korrekt tájékoztatására, de áttörést az ügyviteli rend teljes körû korszerûsítése jelent majd.
Érdemes vitát kezdeményezni arról a kérdésrõl, kit akarunk bevonni a kötelezõ társadalombiztosításba, és mely szociális biztonsági elemeket kívánunk biztosítási alapon finanszírozni. E vita megkezdése egyébként nem jelenti a társadalmi közmegegyezéssel, önkormányzati irányítással megerõsített társadalombiztosítási rendszer megkérdõjelezését.
Alapvetõ követelmény természetesen a hosszú távú, kockázatos egészség, idõskori létbiztonság, végleges megrokkanás esetében a teljes körû, minden aktív korúra kiterjedõ kötelezõ biztosítás mûködése. Jogos kérdés azonban például az, hogy kell-e a vállalkozónak táppénz. A rövid távú kockázatok esetében mind a munkáltatók, mind a munkavállalók érdekképviseletei joggal vetik fel, hogy a késõbbiekben indokolt-e teljes körû kötelezõ részvétel.
Tisztelt Képviselõtársaim! Elõkészítés alatt áll a nyugdíjrendszer reformja. Az idõs korosztály legfõbb anyagi forrásáért, a tisztes nyugdíjáért már megdolgozott. Annak ellenértékét letette a társadalom asztalára. Ezen a tényen semmilyen rendszerváltás, gazdasági átalakulás nem változtathat. Kötelességünk olyan törvényes garanciarendszer kiépítése, mely változó körülmények között is biztosítja az elvégzett munka ellenértékét, a több évtizedes befizetések értékálló visszafizetését.
A nyugdíjreform legfontosabb követelménye a gazdasági és demográfiai folyamatokhoz alkalmazkodó, tartós önfinanszírozó képesség megteremtése elfogadható járulékterhekkel, folyamatos értékmegõrzéssel, az ellátórendszer kényszerû visszafogása nélkül.
(8.20)
Ebben a rendszerben gondolkodva a társadalombiztosítási nyugdíj halálig szóló életjáradék, függõen az életpálya során teljesített hozzájárulástól és a nyugdíjba vonulási életkortól. Nem abszolút összegeket kell rögzíteni, hanem a mindenkori átlagkeresethez való viszonyt. A rendszer legyen önfinanszírozó, a járulékot fizetõk számára áttekinthetõ és kiszámítható.
A munkanyugdíj-rendszerbõl kiszorult idõskorúakkal szemben a társadalmi szolidaritást az új rendszerben is érvényesíteni kell, tehát valamilyen minimális jövedelmet minden idõskorúnak biztosítani kell, mégpedig közgazdaságilag kalkulálható és jogilag garantált módon.
A bérjárulékkal nem fedezett eljárásnak a költségvetést kell terhelnie. A garantált minimális ellátás fedezete tehát az adóbevétel, a nyugdíjé a kötelezõ járulék, amelyhez állami garancia társul. És ezt egészítik ki az elismert pénztárak szigorúan ellenõrzött tõkefedezeti rendszerben, amely rendszer az egyéni gondoskodásra épül.
Az elmúlt években fontos reformértékû változások történtek a nyugdíjrendszerben. Az Országgyûlés törvénybe iktatta, hogy a nyugdíjak reálértékét az aktívak átlagkeresetével egyezõ mértékben kell emelni, függetlenül a Nyugdíjalap bevételének aktuális alakulásától.
A Nyugdíjalap bevételeibõl finanszírozott szociális ellátások, családi támogatások, nyugdíjszerû segélyek profiltisztítás során fokozatosan a központi költségvetés által finanszírozott, külön jogszabályban rendezett ellátásokká váltak.
Döntött a parlament a nyugdíjkorhatár fokozatos felemelésérõl, a rugalmas nyugdíjba vonulás szabályairól. Az új konstrukcióban lehetõség van a korhatár elõtti nyugdíjba vonulásra. A továbbdolgozást nyugdíjnöveléssel honorálja a rendszer.
A nyugdíjrendszer további átalakítása, az új nyugdíjtörvény megalkotása a kormányprogramban 1996. évi ütemezéssel szerepel. E határidõ sajnos rövidnek bizonyul. A nyugdíjrendszer kidolgozó munkái ugyan már 1995-ben elkezdõdtek, de a megvalósítást nehezítette, hogy az új, vegyes finanszírozási nyugdíjrendszer modellszámításai hosszabb idõt vettek igénybe.
Errõl a kérdésrõl egyébként képviselõtársaim a közvélemény elõtt a maihoz hasonló politikai vitanapon - tavasszal - már kifejtették álláspontjukat. Most azt jelenthetem a tisztelt Háznak, hogy az új nyugdíjbiztosítási rendszerrõl szóló törvénycsomag elõkészítése befejezéshez közeledik, és 1997. elsõ negyedévében az Országgyûlés elé terjeszthetõ.
Tisztelt Országgyûlés! A társadalombiztosítási ellátások egyik legjelentõsebb területét az egészségügyi ellátórendszer finanszírozása jelenti. A magyar egészségügy folyamatos reform Bs átalakítás állapotában van hosszú évek óta. Mindezen idõ alatt azonban rövid idõre sem szûnt meg a folyamatos mûködés, az intézmények ellátják feladataikat. Ebben a legnagyobb szerepük az egészségügyben dolgozóknak van, akiknek túlnyomó többsége - a szerkezeti és finanszírozási változások ellenére is - naponta magas színvonalon, hivatásként gyakorolva végzi munkáját.
Ugyanakkor az egészségügy szereplõinek mindegyike elégedetlen. Elégedetlenek az egészségügyben dolgozók, mert munkájuk feltételei és anyagi megbecsülésük elmaradt mind a ténylegesen nyújtott teljesítménytõl, mind pedig az általában elvárhatótól. Elégedetlenek a biztosítottak, mert a járulékot fizetõk nagyarányú terhelése mellett is nyilvánvalóak a mûködés hiányosságai és egyre nagyobb közvetlen fizetési kötelezettség hárul rájuk, például a patikákban, amikor kiváltják receptjüket. De elégedetlenek a rendszer irányítói és finanszírozói is, mert az egészségügyre fordított kiadások nem kellõ hatékonysággal hasznosulnak. A folyamatos reform se tudta felszámolni az ország egyes területei között mutatkozó - indokolatlan - egyenlõtlenségeket, nem sikerült felszámolni az egészségügy feketegazdaságát, a hálapénzrendszert.
Mindezek alapján vannak, akik úgy vélik, hogy a magyar egészségügy összeomlott. Aki azonban ismeri a rendszer folyamatos mûködését, az tudja, hogy általános válságról nem beszélhetünk, de valóban gyakoriak és ismétlõdnek a válságjelenségek és krízishelyzetek.
Mi áll a negatív jelenségek hátterében? Elsõsorban egy olyan egészségügyi intézményszerkezet, amely az elmúlt évtizedekben - mennyiségi szempontból - folyamatosan növekedett, sok területen biztosította az ellátás minõségi fejlõdését is, de a fejlesztések egyenetlenül történtek, sok esetben tervezetlenek és szervezetlenek voltak, meghaladták az adott területen szükséges mértéket és a mûködtetéssel járó folyamatos anyagi lehetõségeket is. Ez az intézményrendszer - a jelenlegi helyzetben - nem alkalmas arra, hogy a rendelkezésre álló pénzeszközöket hatékonyan hasznosítsa.
Az intézményrendszer sok esetben nem alkalmazkodott az egészségügyben mutatkozó kihívásokhoz sem. A lakosság egészségügyi állapota romlik, elõtérbe kerültek a szív- és érrendszeri, valamint a daganatos megbetegedések, de nem jöttek létre kellõ számban az ezeknek a betegségeknek az ellátására szakosodott intézmények, osztályok. Más szakterületeken viszont túlméretezett a kapacitás és fennmaradását lobbyérdekek is segítik.
A társadalom idõsödése is új kihívások elé állította az egészségügyet. Az idõs korban jelentkezõ betegségek kezelése vagy az egyszerû, de tartós, folyamatos ápolás intézményei nem alakultak ki és nem kellõen felkészült az egészségügy - az életkor elõrehaladtával - automatikusan nagyobb számban jelentkezõ krónikus betegségek ellátására.
A magyar gazdaság teherbíró képessége nem teszi lehetõvé az egészségügyre fordított források jelentõs növelését. Nem magyar jelenség azonban, hogy az egészségügyi ellátások kiadásai - és a kiadási igények persze elsõsorban - ugrásszerûen nõnek; ennek teljes fedezetét a nálunk gazdagabb országok sem tudják biztosítani.
Az egészségügyet és a társadalombiztosítást érintõ reform tehát idõszerû, de megvalósítása során mindvégig figyelemmel kell lenni arra, hogy az egészségügy folyamatos mûködését fenn kell tartanunk, garantálnunk kell, hogy a betegek eljuthassanak az állapotuknak megfelelõ ellátást nyújtó orvoshoz, illetõleg intézménybe.
Mi lehet a reform fõ célja? Az egyik elsõdleges célnak azt kell kitûznünk, hogy a rendelkezésre álló pénzforrások azokba az intézményekbe kerüljenek, ahol a betegek megfelelõ ellátását tudják biztosítani. El kell érnünk, hogy ezeket a pénzösszegeket az intézmények ténylegesen a betegek ellátására fordítsák. Ehhez az szükséges, hogy felszámoljuk az egymással párhuzamosan mûködõ és rosszul kihasznált intézményeket vagy részlegeket.
A megvalósítás csak akkor lehetséges, ha a reformmal párhuzamosan megerõsítjük, illetõleg kiépítjük a szakmai ellenõrzés egy olyan rendszerét, amely folyamatosan mutatja azt is, hogy hol szükséges további fejlesztés vagy beruházás.
A biztosítottak jogainak korszerû felfogásában nemcsak ellátóhelyeket kell szervezni a betegek számára, hanem garantálni kell azt is, hogy megfelelõ szintû és gyógyító munka folyjon az egyes intézményekben. Ezt nevezzük minõségbiztosításnak, ami az egyik oldalon azoknak a szakmai szabályoknak a folyamatos korszerûsítését jelenti, amelyek meghatározzák az orvosok, intézmények iránt támasztott követelményeket, a másik oldalon a társadalombiztosítás felelõssége, hogy a rendelkezésre álló pénzt olyan intézmények között ossza fel, amelyek magas színvonalú szolgáltatás nyújtására alkalmasak és felkészültek.
A jelenlegi helyzetben a biztosítottak és az intézmények is sokszor úgy élik meg, hogy a pénzhiány következtében szûkül az ellátások köre, és attól tartanak, hogy további elvonás történik. Ez ténylegesen nem így van.
A társadalombiztosítás 1997. évi költségvetésével arra törekszünk, hogy az egészségügyre fordított kiadások reálértékének csökkenését a jövõ évben megállítsuk. Az ez évben megtett intézkedések pedig várhatóan források felszabadulását eredményezik. Ezeket azonban továbbra is az Egészségbiztosítási Alap fogja felhasználni, vagy egyszerûbben a felszabaduló összegeket szétosztja az ellátást végzõ intézmények között.
Ez várhatóan azzal az eredménnyel jár, hogy jövõre az intézmények érezni fogják, hogy a sokat emlegetett alulfinanszírozottság enyhülhet. Ugyanakkor a jövõben is az intézmények a teljesítményük alapján részesülnek a finanszírozási összegekbõl.
(8.30)
A finanszírozási szabályok megújítása lehetõvé teszi majd, hogy a betegeket, ha állapotuk indokolja, egyre inkább a kórházon kívüli ellátás keretében gyógykezeljék, az ellátószervezet is ebben legyen érdekelt.
Ösztönöznünk kell a külföldön és modellkísérletben nálunk is bevált új ellátási formák terjedését, mint amilyen az otthoni szakápolás vagy az egynapos sebészet.
A reformfolyamat lényeges részének tekintjük, hogy növeljük az intézménytulajdonosok és az intézmény felelõsségét a gazdálkodásban. A megfelelõ szakképzettséggel rendelkezõ gazdasági vezetés, intézményi menedzsment számos esetben fel tudja tárni azokat a gazdálkodási tartalékokat, amelyek javíthatják nemcsak az adott intézmény helyzetét, hanem a betegellátás színvonalát is. A tapasztalatok mutatják, hogy az egy térségben mûködõ intézmények összehangolt munkája, az esetleges közös beszerzés jelentõsen javíthat a kórházak helyzetén.
Mindezeknek a feladatoknak a megvalósítása idõigényes. Nem lehetséges az egy lépésben való végrehajtás. Nem odázhatóak el azonban a döntések, a lépések megtétele, mert egy ilyen nagy intézményrendszer - mint az egészségügy, illetõleg a társadalombiztosítás - nagyságánál fogva nem alkalmas arra, hogy magától, automatikusan, gyorsan reagáljon a gazdaság és a társadalom kihívásaira. Ezt a folyamatot Tsztönözni és serkenteni kell részben a szakmai szabályozással, részben pedig a finanszírozás technikájának átalakításával.
Tisztelt Képviselõtársaim! A magyar társadalombiztosítás önkormányzatisága története során másodszor esik át azon a folyamaton, amelyet Schopenhauer úgy írt le: minden új dolognak három fázison kell átmennie. Elsõ, amikor kinevetik, második, amikor küzdenek ellene, harmadik, amikor már természetesnek tartják.
A társadalombiztosításnak a járulékfizetõkbõl álló önkormányzati irányítását a kétkedõket és a nevetgélõket legyõzve, illetõleg meggyõzve 1891-ben Baross Gábor miniszter elõterjesztése alapján hozta létre a magyar parlament elõször. Valószínû, hogy annak az önkormányzatnak sem lehetett zökkenõmentes a mûködése, mert többször változott például a munkavállalók és a munkáltatók aránya.
1906-ban a balesetbiztosítás törvényi szabályozásával egy idõben vált 50-50 százalékos, paritásos összetételûvé a társadalombiztosító intézmények választmánya. Másodszor 1991-ben döntött úgy a parlament, hogy az ismét önállóan gazdálkodó társadalombiztosítás önkormányzati irányítását létrehozza.
A társadalombiztosítási önkormányzatok mûködése az 1993. évi megalakulásuk óta az új dolgok sorsát jelentõ második fázisban van. A társadalombiztosítás mûködésével kapcsolatban tapasztalható rendszerszerû hibák és a kontroll hálóján fennakadó - úgymond - selejtes döntések, intézkedések is.
Rendszerszerû hiba például, hogy az egészségügyi intézmények tulajdonosa, a települési önkormányzat, a mûködésért felelõs, a szolgáltatást vásárló biztosító, az ellátás megszervezéséért felelõs állam külön-külön nem rendelkezik kellõ hatáskörrel és eszközökkel az egészségügy ésszerûsítéséhez. Ezen a gondon a hatáskörök újrarendezésével s az eddiginél sokkal hatékonyabb együttmûködéssel lehet segíteni. Tudomásul kell venni: az egészségügy szereplõi konszenzus teremtésére ítéltettek. Ha nincs párbeszéd, ha a kitörési pontokat nem együttesen, hanem a másik rovására keressük, nem érhetünk célt.
A mûködési problémák enyhítését szolgálta a társadalombiztosítás önkormányzati irányításáról szóló 1991. évi LXXXIV. törvény idén, június 4-én elfogadott módosítása, amely a társadalombiztosítási alapok költségvetésének elkészítésével és végrehajtásával kapcsolatos kötelezettségek részletes szabályait tartalmazza, és az Országgyûlés rendszeres évközi kontrollját tette lehetõvé. A gazdálkodással, a társadalombiztosítás pénzügyi alapjainak tervezésével kapcsolatos fontos változásokat tartalmaz az államháztartási törvény parlamentnek benyújtott módosítása is.
Tisztelt Országgyûlés! A folyamatos mûködés közben történtek hibás döntések, a törvényi kereteket megsértõ intézkedések is. Ilyen volt a CM-klinika emlékezetes ügye, ahol finanszírozási szerzõdés alapján kapott pénzt egy még nem mûködõ egészségügyi intézmény, és talált más szabálytalanságot is az a parlamenti ad hoc bizottság, amely az egészségbiztosítás 1995. évi gazdálkodását vizsgálta, és még vizsgálja jelenleg is.
E tapasztalatok felhívják a figyelmet az intézményes, állandó ellenõrzés fontosságára, azonban úgy gondolom, önmagukban nem kérdõjelezik meg az önkormányzati irányítás létjogosultságát, amelynek elfogadása a politikai rendszer demokratizmusának fokmérõje is.
A kormány döntést hozott arról, hogy 1997. január végéig értékelni kell a társadalombiztosítás irányítási rendszerének igazgatási tevékenységének tapasztalatait, és február 15-éig javaslatokat kell tenni a szükséges intézkedésekre. Fel kell készülni arra, hogy jövõre a társadalombiztosítási önkormányzatok négyéves mandátuma lejár.
A kormány és a szociális partnerek között egyetértés van abban a kérdésben, hogy a társadalombiztosítási alapok mûködését a továbbiakban is önkormányzati testületek irányítsák. Ugyanakkor az önkormányzatok és az igazgatási szervek munkamegosztásában következetesen kell érvényesíteni: a testület feladata a stratégiai kérdésekben való döntés és az igazgatási szervezet ellenõrzése, míg az operatív igazgatás feladatait az igazgatási szerveknek kell végezni.
Nincs vita abban a kérdésben sem, hogy az önkormányzatok gazdálkodási, döntési önállóságával arányban álló felelõsségi rendszer kialakítására van szükség. Át kell tekinteni az önkormányzatok egyetértési jogosítványait, és fontolóra kell venni olyan megoldást, amely az intézmények és a szolgáltatások finanszírozási szabályaival kapcsolatban együttes döntést írna elõ a kormánnyal, esetleg olyan formában, hogy a kormány képviselõi is részt vesznek az önkormányzati testületben.
A szociális partnerek úgy foglaltak állást, hogy mind a munkáltatói, mind a munkavállalói képviselõk a következõ ciklusban delegálás útján kerüljenek a nyugdíj- és egészségbiztosítási közgyûlésekbe. Csak ismételni tudom azt, hogy a társadalombiztosítás önkormányzati irányítása viszont nem lehet sikeres valamennyi érdekelt, így a szakmai szervezetek és a civil társadalom együttmûködése nélkül.
Tisztelt Képviselõtársaim! A társadalombiztosítás mûködését értékelve 1996-ot valószínûleg a krízisek és a válságkezelés éveként fogjuk számon tartani. Ha 1997-ben a gazdaság fejlõdésével kapcsolatos kedvezõ prognózisok teljesülnek, esély van arra, hogy a társadalombiztosítási alapok egyensúlya megteremtõdjön. Ezzel együtt jó reményünk lehet arra is, hogy jövõre az idei átlagkeresetek mértékével emelkedõ nyugdíjak évek óta elõször megõrizzék vásárlóértéküket, és az egészségügyi ellátás forrásai is stabilizálódjanak. Ez megfelelõ alapot nyújt ahhoz, hogy az Országgyûlés is elõretekintsen, és hosszabb távra szóló egészség- és nyugdíjbiztosítási törvényeket fogadjon el.
Tisztelt Országgyûlés! Azt hiszen, nálunk sokan ismerik Karinthy Frigyes bibliai tárgyú novelláját. A feltámadás után Jézus Krisztus Poncius Pilátus elé vezeti azokat, akik megbánták, hogy az õ halálát kívánták, amikor választaniuk kellett közte és a gonosztevõ Barabás között. Megérkeznek Júdea helytartójának házába, és Jézus azt kéri, tegye fel újra az embereknek a kérdést, kit bocsásson szabadon. Pilátus kérdésére egyenként azt felelik: a názáretit. De mily furcsa, a sokaság együtt mégis azt kiáltotta: Barabást.
(A jegyzõi széket Boros László helyett Szili Sándor foglalja el.)
Tisztelt Országgyûlés! A kötelezõ társadalombiztosítás kockázatközösségében, úgy gondolom, ez fordítva van. Ez a szociális biztonsági rendszer a maga anomáliáival együtt és egészében jobb, mintha a polgárok külön-külön kényszerülnek maguk és családjuk egészségérõl vagy örökségérõl gondoskodni.
Az üzleti és kiegészítõ biztosítások a választékot színesítik, helyük és szerepük vitathatatlan, de soha nem vehetik át a társadalombiztosítás egészének mandátumát. Azét a társadalombiztosításét, amelyrõl olykor bizonytalan és pesszimista jóslatok hangzanak el, közben pedig olyan magatartást és azonnali eredményeket várnak el tõle, amilyenre csak egy-két évtized múlva lehet képes.
(8.40)
Kérem képviselõtársaimat, erre is gondoljanak a mai politikai vitanapon. Köszönöm a figyelmet.