DR. SURJÁN LÁSZLÓ (KDNP): Köszönöm a szót, elnök úr. És tényleg szeretném, ha arról beszélnénk, amirõl beszélnünk kell, hiszen nagyon sok mindenrõl kell beszélnünk.
Ebben a témakörben elõkerülhetnének és elõkerültek már eddig is napi kérdések, égetõ gondok. Azt gondolom azonban, hogy ezt a konkrét törvények tárgyalásánál is el lehet mondani, erre van ott idõkeret, és ez meg is történt. Elõkerült már többé-kevésbé az önkormányzati irányítás problémaköre, amely megérne talán egy egész napos vitát is.
Én magam ebben a megszólalásban elsõsorban a társadalombiztosítás elvi problémáival szeretnék foglalkozni. Már elõre jelzem, hogy meggyõzõdésem, ha nem megyünk le az alapokig, és nem ott keressük meg a gondokat és a bajokat, akkor csak tûzoltómunkát lehet végezni ezen a téren, mint ami történt az elmúlt idõszakban. Éppen ezért ki kell szélesítenem a témakört.
Az államtitkár úr a bevezetõjében mondta, hogy az államháztartásnak csak az egyik elemérõl van itt szó, és errõl beszéljünk. Én úgy érzem, hogy szélesebb körben kell beszélünk, mert ha beszorulunk itt a szûkebb területre, nem lesz mozgásterünk ahhoz, hogy elrendezzük vagy legalább is kibontakozást találjunk.
Engedjenek meg egy nagyon rövid visszatekintést. Hogy is jött létre a társadalombiztosítás? A XIX. században szétesett az a hagyományos családmodell, amely gondoskodott az öregekrõl, gondoskodott a betegekrõl, gondoskodott a gyermeknevelésrõl. Városokba áramlottak az emberek, megszûntek a nemzedékek egymással való együttmunkálkodásai, és kiszolgáltatottá váltak azok, akik kiöregedtek a munkából, kiszolgáltatottá, reménytelen helyzetbe, adott esetben pusztulásba zuhantak azok, akiket tartós betegség fogott el, de a rövid betegség is munkabérkieséssel járt és ellehetetlenítette a családokat.
A társadalmi feszültség nõtt, valamit ki kellett találni, és így született meg ez a már Bismarck nevével is említett modell, ahol összeadják a keresõ emberek azokat a javakat, amelyekbõl a lehetetlen helyzetekebõl ki lehet húzni, meg lehet menteni az embereket. A problémához hozzájárult azután a munkanélküliség, hasonló megoldással sietett a munkanélkülivé vált embertársához segítséggel az, akinek még megvolt az állása.
Ennek a szolidalitáson alapuló munkásbiztosításnak hatalmas elõnyei jelentkeztek. Azonnal csökkent a társadalmi feszültség. Ez alkalmas volt a gazdasági élet fejlõdésére, és ami az ilyen biztosítások sajátja, mi történt, a biztosítottak adták be a biztosítási díjakat. Nõtt föl egy tõke, hiszen például a nyugdíj esetében évekkel késõbb kellett csak kifizetni a most összeadott pénzeket. Ez a fajta tõkefelhalmozás viszont a gazdasági élet számára egy olyan kívánatos dolog, ha ez mûködne nálunk, akkor a pénzügyminiszter úr nem nézne ilyen bánatosan ebben a vitában.
Azonban ahogy az idõ múlt, ez a csodálatos kép, amit most fölvázolok, nem volt ilyen szerencsés. Mert ha ez így mûködne, akkor mi a csudának kellene most együtt lennünk és vitatkoznunk a politikai vitanapon a társadalombiztosítás kérdéseirõl. A társadalmi díj adta elõnyök is múlóban vannak, ha egy mai televíziós híranyagot megnézünk, akkor állandóan látjuk a nyugat-európai államokban is a tüntetéseket, a demonstrációkat, a tiltakozásokat. Tehát valami baj van ezzel az egész rendszerrel.
És én most elõször az egész rendszerrõl és nem Magyarországról beszélek. Késõbb arra is ki szeretnék térni. A járulékok elvonásának ugyanis vannak negatív gazdasági hatásai is. Kiveszem a pénzt a gazdaságból, egy másik elosztórendszerbe teszem, és ez bizony versenyképesség-rontó tényezõ, ha olyan államok árucikkei versenyeznek egymással, ahol az egyiknél van egy kifejlett társadalombiztosítási rendszer, mondjuk Európa, és megnézzük a sokat emlegett kistigriseket, ahol igencsak vékonyka, sokkal inkább a családokat terheli az a gond, amirõl most beszélünk, és ilyen formában persze, hogy fejlõdni tudnak, persze, hogy több pénzt tudnak a gazdaságukba visszaforgatni.
(10.10)
Tehát vannak negatív jelenségek.
Magára az egészségügyre is ellentmondásos hatást fejtett ki a társadalombiztosítás. A jó hatás az volt, hogy megszûnt az, hogy szegénységem miatt nem fordulok orvoshoz, megnõtt az igény az egészségügyi szolgáltatás igénybevételére, ennek az igénynek a kielégítésére fölnõtt egy egészségügyi ipar, amelynek a méretei a biztos piac tudatában ma már a hadiipart elérik, egyes országokban meg is haladják. Ennek akár örülhetnénk is, ha nem úgy reagálna a legtöbb kormány, hogy na, akkor fékezzük le az egészségügyi kiadásokat.
A társadalombiztosítást ha valaki vádolja azzal, hogy bevitte az egészségügyet egy mintegy pazarló gazdálkodásba, akkor tévednek. A magánbiztosítás még pazarlóbb, még nagyobb költségeket jelentõ biztosítást eredményezett. Ott a biztosítottért való verseny arra készteti a kórházakat, hogy elképesztõ luxust próbáljanak, legalábbis egy bizonyos fizetõ réteg számára biztosítani, kétévente cserélik a legmodernebb mûszereket, hatalmas költségnövekedés, ez a biztosítási díjak emelésével jár, és így történhet meg, hogy az Egyesült Államokban 30-40 millió ember esik ki a biztosítási rendszerbõl, mert nem kötelezõ, és nem tudja megfizetni.
Ezért nagyon örültem annak, hogy most kormány is végre elfelejtette az elmúlt hónapokban bizonyos törvénytervezetekben megjelent hibás koncepciót, nevezetesen, hogy ne biztosítás legyen. Más kormánypárti vezérszónokok is letették a voksot amellett, hogy az általános és kötelezõ biztosítási rendszerbõl Magyarországon engedni nem lehet. Ez talán egyfajta együttmûködés és együttgondolkodás alapja lehet, ez a mondat.
Ugyanakkor nem foglalkozott még senki a mai vitanapon azzal a lehetetlen helyzettel, amely talán egy fél mondatban azért elõkerült, hogy egyre kevesebb a befizetõ. Ennek az alapvetõ tételnek a megoldása nélkül a társadalombiztosítás világszerte össze fog omlani. Az életkorok nõnek, a nyugdíjas évek nõnek, nyugdíjkorhatár-emeléssel nem lehet utánamenni, csak el lehet odázni az egész problémát, a gyermekek száma csökken, és a munkanélküliség is kivonja az embereket a hatékony járulékfizetésbõl, hiába fizet a költségvetés helyettük valamit.
Következésképpen az egész társadalombiztosítási modell egyik katasztrofális eleme, hogy egyre kevesebb befizetõnek kell állnia a sarat az egyre nagyobb kiadásokért. És ezt bérjárulékból, béradókból levezetni, megoldani nem lehet, mert az az elõbb említett versenyképesség miatt a gazdaságot ülteti le, s a gazdaság leülése az egész rendszert tönkreteszi, és a biztosítottat is alapvetõ érdeksérelem éri.
Azt állítom, hogy a nyugdíjkorhatár-emelés ideiglenes megoldás. Néhány évre ad mozgásteret. De ezt a néhány évet ki kell használni annak érdekében, hogy valós megoldások szülessenek meg. Azt állítom, hogy az egészségügyi kiadások lefaragása nyugati gazdagság közepette sem igazi megoldás. A mi esetünkben pedig, ahol a kiadások a 20 százaléka körül vannak a legfejlettebbeknek, végképp lehetetlen. Tehát nem lehet ezen az egészségügyön annyit megspórolni, ami megoldaná azt a 60 milliárdos hiányt vagy annak az egészségügyre esõ részét - zöme nagyjából odaesik, amirõl itt a pénzügyminiszter úr is szólt.
Tisztelt Ház! Megoldási javaslatokkal kellene elõállnom. Ezeket részben teszem is, de nem állítom, hogy a bölcsek köve a zsebemben van. Azt gondolom, hogy kell itt egy gazdaságpolitikai gondolattal is élnem: növekedésbarát, munkahelyteremtõ gazdaságpolitika nélkül még azt a kis mozgásteret se kapjuk meg, ami a rendszer újraépítéséhez szükséges. Errõl mindenki beszél ma már, de hogy mondjam, még nem látjuk az eredményt. Nem gazdaságpolitikai vitanap van, tehát én ebbe most nem akarok belemenni, csak azt jelezném, hogy például az a nagyon magas százalék, amit most elveszünk az emberektõl, rögtön kisebb lehetne, ha a bérszínvonalunk egy kicsit magasabb lenne, mondjuk, közelítene a nyugatinak a feléhez. Akkor rögtön lehetne engedni százalékosan, és javulhatna így a relatív versenyképességünk.
Nyilvánvalónak tartom viszont, hogyha az egész társadalombiztosítási rendszer abból indult ki, hogy megroggyant a család funkciója, és ezt ki kellett váltani valamivel, akkor végig kell gondolni, és végig kell menni azon az úton, hogy ezek a családilag ellátható funkciók hogyan állíthatók helyre. Mi tehát egy pótlékot adtunk a XIX. század végén, a XX. században egy ellátás helyett, egy évszázadok óta alkalmazott családi megoldás helyett. Meg kellene vizsgálnunk azt, hogy ne pótlékot adjunk, hanem a családot hozzuk olyan állapotba, hogy el tudjon látni. Most nyilván nem arra gondolok, hogy otthon a szívmûtétet elvégzi a fiatalember a nagypapán, mert nem szeretném, ha valaki félreértené, hogy mirõl beszélek. De amikor ápoláscentrikus egészségügyet, a házi ápolás gondolatvilágát hangsúlyozzuk, akkor már van értelme az elõbb említett mondatoknak, és én remélem, hogy ezen a téren lehet is elõbbre menni. Hasonlóképpen az idõs emberekrõl való gondoskodás kérdése is állami segítséggel, de családi környezetben sokkal emberszabásúbban oldható meg, mint a nagy intézményes és a társadalombiztosításra hatalmas terheket jelentõ formákban.
Ahhoz persze, hogy a család képes legyen a funkcióinak az ellátására, nagyon sok mindenre szükség van. Ez egy erkölcsi kérdés is. És ugye, közerkölcsök dolgában nem igazán állunk jól Magyarországon. Közoktatási szemléletünkön is változtatni kellene, az egyházakhoz való hozzáálláson, azok életlehetõségein, mozgásterének a megadásán. Fölszörnyûlködtek nagyon sokan az elmúlt években, amikor fölmerült az a gondolat, hogy a hitoktatás elfoglalja a helyét az iskolában. Ma már ez nem vita, hála Istennek, nem is akarom elõhozni. De elõ kell mégis hoznom azt, amit tegnap hallottam a rádióban, hogy van olyan magyar általános iskola, ahol fekete és fehér mágiára oktatják tankönyvbõl a gyerekeket. Hát azt gondolom, hogy itt valahol kifordult sarkából a világ, valahol helyre kell állítani, talpára kell állítani a fejtetõre állított dolgokat. Örömömre szolgál egyébként, hogy a hozzászólók az elõbbi fekete-fehér mágiában negatívan ítélték el ezt az egész dolgot. De hogy hogy jutottunk ide, hát ez megint egy másik politikai vitanap kérdése.
A család szociálpolitikai kérdés is. Egyértelmûen szociálpolitikai kérdés, és sajnos, az a lebontás, amit itt államháztartási reform címén csinálunk, nagyon sok ügyetlenséget hozott, nemcsak alkotmánybírósági döntésekre gondolok, hanem az egész dolognak a szemléletére.
Hogy jobban, jobb csatornázással kell a pénzeket kiosztanunk, az elképzelhetõ, sõt ez egészen biztos. De fölszámolni a családcentrikus szociálpolitikát, azt hiszem, hogy nem szabad. Ez adópolitikai kérdés is. Végre elõjött a kormány azzal, hogy visszahozza a gyermekek után járó adókedvezményt. Hát nem, másképp méltóztattak dönteni. Ez nagyon nagy filozófiai hiba volt az én megítélésem szerint. Mert hiába adjuk a pénzt egy másik csatornán oda, nagyon lényeges lett volna, hogy az adófizetõ állampolgár érezze azt, hogy az általa megtermelt dolgok, ha közcélokra fordítja, akkor az általa megtermelt javadalmak a kezében maradnak: és van-e fontosabb közcél, mint a gyermekek nevelése?
Magyar viszonyainkról. Tisztelt Képviselõtársaim! Mindaz, ami eddig elhangzott, Európa bármely országában tárgyalható. De a megoldások, amelyeket Európa többi országa kínál, nem föltétlenül alkalmasak a mi számunkra. Nálunk a társadalombiztosítás vagyonát elvitte két infláció és elvitte egy államosítás.
(10.20)
Megindult ennek a vagyonnak az elvi visszaadása ezer gyakorlati és politikai ellenérv közepette, és vajúdtak a hegyek, és egér született. Jelenleg a társadalombiztosításunk nem rendelkezik egy olyan anyagi háttérrel, amely képes arra, hogy nehéz éveket áthúzzon, és egyfajta stabilitást adjon a rendszernek.
A mi demográfiai helyzetünk olyan rossz most, mint amitõl félnek 20- 30 éves távlatban a nyugat-európai országok. Tehát persze, hogy a mi társadalombiztosításunk rosszabb helyzetben van, mint az övék.
Sajnos, kritikus megjegyzést kell tegyek: a rövid távú kormányzati intézkedések, a léknek az azonnali betörése, amely nem gondolja meg, hogy tulajdonképpen mit is akarunk, legalább annyit árt, mint amennyit pillanatnyilag használ. Azt hiszem, hogy ezen a téren sokkal szisztematikusabban kellett volna haladnunk.
Csak egy konkrét példa: ma az államtitkár úr elmondta a háromelemes nyugdíjrendszert abban a formában, ahogy a bizonyos, '91-ben meghozott országgyûlési határozat tartalmazza. Ugyanakkor korábban egészen más három elemrõl szóltak kormányzati anyagok, nem az állampolgári módon közadókból finanszírozott elsõ lépésrõl, hanem a második lépés elsõ lépésre rakásából, és utána a kötelezõ tõkefedezeti rendszerrõl, és utána a szabadon választott rendszerrõl. Ez két egészen más lépés. Nem hiszem, hogy bölcs dolog volt letérni a korábbi konszenzus útjáról.
Sodródás helyett tehát tervezésre van szükség. Az ötletszerû beavatkozásokat fel kell függeszteni. Ilyen ötletszerû beavatkozásnak érzem a szerkezetátalakításból való megtakarításnak a bérre fordítását. Ez is elhangzott az állampolgári expozéban. Kérem, szerkezetátalakításból nem lesz érdemleges bérmegtakarítás. Nem csökkenti a betegek számát, nem csökkenti a kiadásokat, megnöveli az utazási költségeket, és amíg az intézményi szorzók megmaradnak, ráadásul még drágább lesz egy beteg is, mint az alacsonyabb ellátású kórházban. Ez tehát egy tûzoltó politikai gondolat, ami nem vezet sehova. Az elmúlt idõszak hibái csak felsorolásszerûen: a fogorvoslás körül elkövetett lehetetlenségek, a kérészéletû mentõszállítási díj. Így nem lehet átfogó reformot végezni. Mi tehát, kereszténydemokraták azt kérjük, hogy ez a sodródás szûnjön meg, és határozott, világos, tervszerû mûködés következzék.
Eredetileg, amikor a beszédemre készültem, ennél a pontnál egy nagyon konkrét javaslatot szerettem volna tenni. A helyzet komolyságra arra késztetett, hogy errõl a helyrõl vessem föl: kezdõdjenek új nemzeti kerekasztal-tárgyalások a társadalombiztosítás jövõjérõl. Vegyenek ebben részt a parlamenti és az önkormányzati feladatokkal ellátott politikai erõk, az érdekképviseletek, a tudományos és társadalmi szervezetek, egyesületek, a civil szféra. Helyre kell állítani az 1991-ben megszületett és az elmúlt idõszakban megroggyant konszenzust, amelytõl, sajnos, a '91-es kemény vitákban megszületett határozat gondolatvilágától számos ponton eltért a kormány. Új konszenzusra épített országgyûlési határozati javaslatra van szükség, ezt alakíthatná ki az elképzelt új nemzeti egészségügyi vagy - ha jobban tetszik - társadalombiztosítási kerekasztal. A kerekasztal- tárgyalások alapján az összes parlamenti erõ közös elõterjesztésében hozhatnánk meg ezt a határozatot. nehogy a kormányváltások újabb és újabb szemléletváltást eredményezzenek a társadalombiztosítás átalakításában.
Tisztelt Ház! Tegnap azonban történt valami. A kormányzó koalíció hitelvesztetté, megbízhatatlanná vált. Ha a kormánypárti képviselõk egy elõzetesen kialkudott, hosszasan megvitatott alkotmánybírói kinevezést sem szavaznak meg, mi értelme lenne bármi megegyezésnek? Egyezséget csak szavahihetõ emberekkel lehet kötni. (FKGP padsoraiból beszólás: Így van! - Taps az ellenzéki padsorokban.) A társadalombiztosítás katasztrófáját azonban akkor is meg kell kerülni, ha emberileg megbukott egy kormányzó koalíció. Ebben a helyzetben az ellenzéknek a szakmával és az érintettekkel: a lakossággal kell megegyezésre jutnia. Ha ez sikerült, e pártok '98-ban a politikai támogatást is megkapják ahhoz, hogy a fenti problémára kialakított megoldásokat meg is valósíthassák. A hátralévõ két évre pedig kénytelenek vagyunk az érdekeltek türelmét kérni. Köszönöm figyelmüket. (Taps az ellenzéki padsorokban.)