DR. TOKAJI FERENC (MSZP): Köszönöm szépen a szót. Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Abban bízva, hogy majd a képviselõ úr megérkezik, a hiányzó részt legfeljebb elolvassa - úgyis egy történelmi résszel kezdeném, és ezt talán már az iskolából úgyis ismeri.
Amikor az olimpiai bajnoki járadékról szóló törvényjavaslatot kézhez vettem, nem titkolt örömöt éreztem: mint a sportot szeretõ és korábban azt mûvelõ, érte nem egyszer bizony sokat áldozó, egyfajta elõrejelzésnek tartom ezt a tervezetet. Ugyanakkor e nemes és általam is támogatott cél mellett szeretném kifejteni azon aggályaimat, amelyek nemcsak a személyemet foglalkoztatják.
Az olimpia már az ókorban is fogalom volt. A görög városállamok, amelyek, mint köztudott, állandó és folyamatos harcban álltak egymással, az olimpiai játékok idejére fölfüggesztették ellenségeskedéseiket, ezáltal is biztosítva a játékok zavartalanságát. Az akkori viszonyok mellett nem mindennapi érdeklõdéssel és megbecsüléssel követték az eseményeket, tisztelték a versenyzõket és tüntették ki a gyõzteseket. A gyõzelem és az azt követõ megbecsülés az olimpiai versenyekre életformákat alakított ki, sõt a városállamok törvényhozói berendezkedéstõl függõen rendeleteket alkottak, amelyekben a dicsõséget szerzõk megjutalmazására, illetve közmegbecsülésére törekedtek.
Az elismerések erkölcsi és anyagi vonzatúak voltak. Az akkori kultuszvilág a gyõzteseket, illetve azok neveit, tetteit ódába foglalta, szobrot állítottak, sõt olyan is elõfordult, hogy a városvédõ falba valóban külön bejáratot vágtak a bajnok tiszteletére. Egy-egy gyõztest szinte a város védõpajzsaként tiszteltek. Anyagi elismerésüket pedig egy életre szóló gondoskodás jelezte, amely a legkülönbözõbb formákban jelent meg.
A görög civilizáció bukásával a múlt század végéig e nagyszerû és nemes hagyomány sajnos feledésbe merült. Pierre de Coubertin báró újra visszahozta az emberiségnek az olimpia világát, ezzel megteremtve az újkori olimpiákat. Talán õ maga sem gondolta, hogy ezzel egy egész világot átfogó mozgalom lesz, még akkor is, ha az eredeti eszmei célkitûzéseket a XX. század végére részben megváltoztatták. Erre mondják: változnak a korok, változnak az emberek.
Az újkori olimpiák mind sikeresebbek lettek, leküzdve birodalmakat, politikai és hatalmi érdekeket; lásd a berlini olimpiát, amikor a harmadik birodalom nagyságrendjét, felsõbbségét lett volna hivatva hangsúlyozni - utólag elmondhatjuk: sikertelenül. Majd a második világháború után a nemzetek magukra találását segítette, pozitívan. Igaz, a katonai tömbök szembenállása a moszkvait és késõbb a Los Angeles-it csonkává tette, de az olimpiai mozgalmat mégsem tudta a politika végérvényesen maga alá gyûrni - szerencsére és örömömre.
Az olimpiai versenyek ma a világ sporteseményeiben a legnagyobbnak és legrangosabbnak számítanak. Szinte minden számottevõ sportág ma már megtalálható itt. Milliók készülnek arra, hogy ide eljussanak, és százmilliók követik, figyelik ilyenkor - hasonlóan, mint valamikor a görög világban, csak nyilván kisebb nagyságrendben - az eseményeket.
Ebben a nagy világversenyben bármilyen kis nép is vagyunk, igazi sportnagyhatalomnak számíthatunk. Méltán lehetünk büszkék eredményeinkre. Pedig a sportra jutó összegek rendkívül szerények. Versenyzõink anyagi megbecsülése sajnos messze elmarad a nemzetközi élvonaltól. A most tárgyalandó törvényjavaslat ezen kíván segíteni. Való igaz, hogy számos egykori olimpiai bajnok most, élete alkonyán nagyobb megbecsülésre szorul, ezért a törvényjavaslatot mindenképpen támogatom, hogy ezeknek az embereknek ne kelljen méltatlan helyzetbe kerülni. Ugyanis volt már erre épp elég példa a történelemben.
Véleményem szerint, aki legyõzött egy világot, annak a most tervezett juttatás jogos és indokolt. Ez ma 120 embert érint; négyévenként van olimpia - tehát soha nem lesz az állam szempontjából igazi kiadási tétel. (Dr. Kónya Imre az ülésterembe lép.)
Ezt a mondatot megismétlem - jegyzõkönyvön kívül - a képviselõ úr kedvéért: aki legyõzött egy világot, annak a most tervezett juttatás szerintem jogos és indokolt. Ez ma 120 embert érint; négyévenként van olimpia - tehát soha nem lesz az állam szempontjából igazi kiadási tétel. Ezért itt nem támogatom az úgymond rászorultsági elvet. Aki nyer és betöltötte a 35. életévét, annál nincs helye mérlegelésnek. A teljesítményt kell elismerni, utólag. Rászorultsági rendszert alkalmazzunk? - kérdezem én. Akkor újabb szabályokat, procedúrákat teremtsünk? Akinek változik az életkörülménye, netán rászorult lesz, az - ismerve más terület bürokratikus gyakorlatait - kérelmezzen, könyörögjön? Vagy kérdem én saját jogi tapasztalatomból: egyszer majd eljussunk oda, hogy erre egy külön intézményt vagy hivatalt hozzunk létre? Úgy érzem, ez fölösleges.
Olimpiai bajnoknak lenni sokszor, tudjuk, csak millimétereken, illetve ezredmásodperceken múlik. Tudom, számosan veszítenek méltatlanul. Sokan odaadnák minden európai és világbajnoki címüket, de a versenyben vannak és lesznek gyõztesek és vesztesek. S mint tudjuk, sírni csak a gyõzteseknek szabad. Ne felejtse senki el: bármily csodálatosan küzd valaki, csak a gyõztes számára játsszák el a Himnuszt. A tévé, a rádió jóvoltából ezt hallja az egész világ, és szinte ezt tartja számon.
A sikeresen szereplõk, de nem nyerõk részére viszont javaslom, hogy a költségvetés - és itt már lehet rászorultsági alapon - növelje a Mezõ Ferenc Közalapítvány részére a támogatást, s erre felhívom és felkérem képviselõtársaimat. A lehetõség az õ kezükben van.
Nyitott kérdés az edzõk és a szakvezetõk helyzete. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy õk ezért bért kapnak. Premizálásukra külön dolgozzanak ki elvet a sportszervezetek. Itt nem szabad elfelejteni, hogy egy edzõ, illetve egy versenyzõ pályafutása között az anyagi kondíció mellett lényeges idõbeli eltérés is van. Például egy úszó huszonévesen abbahagyja a versenyt, ugyanakkor egy edzõ akár 60 évesen is tevékenykedhet.
Összegzésül: nem szabad e törvénytervezettõl azt várni, hogy megoldja a sportot feszítõ problémákat. Ez a javaslat egy lépés abba az irányba, hogy tiszta, átlátható viszonyok legyenek. A törvényjavaslat ezúttal kétségtelenül egy szûkebb kérdést szeretett volna rendezni; igaz, rögtön felvetette a sportélet egészének ellentmondásosságát. Mindezek ellenére és mindezek mellett a magam részérõl az elõterjesztõ javaslatát a felvetett kérdések mellett teljes mértékben támogatom. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)