DR. HACK PÉTER, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselõcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Ma Magyarországon az igazságszolgáltatás szervezetén keresztül évente több mint egymillió ügyet intéznek el. Ebben az egymillió ügyben a legszerényebb becslés szerint is éves szinten 2-3 millió választópolgár, 2-3 millió állampolgár kerül kapcsolatba különféle minõségben az igazságszolgáltatás szervezetével: akár úgy, mint ügyfél; akár úgy, mint tanú; akár úgy - egyre kisebb létszámban ugyan -, mint ülnök vagy az igazságszolgáltatásban más módon közremûködõ polgár. Alig van olyan polgára ennek az országnak, aki élete során egyszer legalább ne kerülne kapcsolatba az igazságszolgáltatás szervezetének mûködésével, az igazságszolgáltatás intézményrendszerével.
A Szabad Demokraták Szövetsége az igazságszolgáltatással kapcsolatba kerülõ polgárok szempontjából közelíti meg a reformcsomagot, ezen polgárok szempontjából tartja kivételes lehetõségnek a reformcsomag elfogadását. Lehetõségnek arra, hogy a következõ évezred elejére Magyarországon korszerû, hatékony, gyors és szakszerû igazságszolgáltatás alakuljon ki; olyan igazságszolgáltatás, amely egyfelõl merít a magyar történelmi hagyományokból, másfelõl az igazságszolgáltatás szervezetét, mûködését és eljárását a korszerû, pragmatikus európai gondolkodás fõ áramába vezeti vissza.
Szeretném emlékezteti a tisztelt Házat arra, hogy a magyar igazságszolgáltatás története híres arról, hogy a századfordulót megelõzõ igazságszolgáltatási reformok az európai igazságszolgáltatás, a korabeli európai igazságszolgáltatás élvonalába emelték a magyar igazságszolgáltatást. Az 1800-as évek végének reformjai olyan igazságszolgáltatási rendszert, olyan eljárási jogokat fogalmaztak meg, amely a korabeli Európa legkorszerûbb törvényei közé tartozott. Célunk az, hogy a XXI. század elején Magyarország ezen a területen is Európa élvonalába kerüljön, esetleg megelõzve olyan országokat, amelyek az elmúlt évtizedek reformjain keresztül sem tudtak úrrá lenni igazságszolgáltatásukat sújtó válságokon.
A mostani igazságszolgáltatási reformcsomagról a miniszter úr több mint egyórás beszédet mondott; egy húszperces felszólalásban ezt a meglehetõsen terjedelmes anyagot, ami az igazságszolgáltatási reformmal kapcsolatban benyújtott anyag, nyilvánvalóan nem lehet minden részletében tárgyalni.
(9.00)
Tartok is attól, hogy bármelyik elem kiemelése és csak annak az elemnek az értékelése félrevezetõ. A korábbi vitákban is elõfordultak ilyen félrevezetõ megjegyzések, ezért szeretném rögzíteni, hogy mi a reformcsomag egészét, az elemek kölcsönhatását látjuk progresszív csomagnak, a reformcsomag egészétõl várjuk azokat az eredményeket, amelyekre a korábbiakban utaltam. Nem egyes elemei, nem pusztán az országos igazságszolgáltatási tanács létrehozása, a négyszintû bírósági szervezet, a Legfelsõbb Bíróságnak a jogegységi döntéssel régi-új feladatok megteremtése, vagy a bíróvá válás, ügyésszé válás feltételeinek újraszabályozása, vagy bármely más részelem, vagy akár a büntetõeljárás-jog és a polgári perrendtartás reformja önmagában válthatja be azokat a reményeket, amelyeket mi a reformhoz fûzünk, hanem a csomag egésze, összessége.
Amikor errõl a csomagról, az igazságszolgáltatás reformjának csomagjáról elkezdett gondolkodni az igazságszolgáltatási kormányzat, figyelembe kellett vennie azt, hogy Magyarországon az igazságszolgáltatás függetlenségének nincsenek igazán progresszív történelmi hagyományai. Az igazságszolgáltatásnak a kormányzattól, a mindenkori kormányzattól való függetlensége kérdéses volt a háború elõtti idõszakban, és a függõség nem volt kérdéses a kommunista rendszer 40 éves idõszaka alatt. Ez a függõségi rendszer, az igazságszolgáltatásba való folyamatos kormányzati beavatkozás tradíciója, rossz történelmi hagyományt eredményezett Magyarországon.
Ezen rossz hagyomány ellenére, azt hiszem, valamennyiünknek látni kell, hogy 1989-ben, a rendszerváltozás idõszakában mégis a polgárok nagy része a többi intézményrendszerhez képest nagy bizalommal fordult a bíróságok szervezetéhez, nagy tekintélye volt 1989-90-91-ben a bíróságoknak. Sajnálattal kellett azonban látni, hogy ez a tekintély, az intézmény iránti bizalom folyamatosan csökken annak következtében, hogy az igazságszolgáltatásban dolgozók hihetetlen, rendkívüli erõfeszítései ellenére a jelenleg mûködõ igazságszolgáltatás nem elégíti ki a polgárok elvárásait; a jogállam mint eszme csak akkor mûködne, ha az általunk, a törvényhozó hatalom által meghozott törvények a gyakorlatba átültethetõk, kikényszeríthetõk, érvényesíthetõk, ez azonban az igazságszolgáltatás mûködési zavarai miatt jelen pillanatban nem valósul meg teljes terjedelmében. A polgárok joggal kérik számon az igazságszolgáltatástól a túl lassú folyamatokat, joggal kérik számon a túl bürokratizált folyamatokat, és néhány esetben joggal kérik számon azt, hogy nem kellõen szakszerû az igazságszolgáltatás szervezete.
Ez a mostani helyzet - az elégedetlenség az igazságszolgáltatás tevékenységével - annak ellenére jött létre, hogy 1990-tõl fogva számos lépés történt az igazságszolgáltatás szervezeti problémáinak megoldására. Elõször 1989-ben már megtörtént az Igazságügyi Minisztérium és a bíróságok szétválasztása bizonyos tekintetben; majd a '90. évi LXXXV. törvény, '91-ben két törvény, a LXI. és a LXVII. törvény, majd '93-ban a XCI. törvényekkel a bírósági szervezet reformját kísérelte meg az akkori igazságügyi kormányzat. Hozzá kell tennem, hogy ezek progresszív lépések voltak, az akkori ellenzék széles körének támogatásával történtek ezek a lépések. Ezek a lépések azonban a problémák jelentõs részét nem voltak képesek megoldani, sõt voltak olyan lépések is - gondolok itt a hatásköri reformra 1993-ban - , amelyek ahelyett, hogy a hozzáfûzött várakozásokat beváltották volna, további problémákat eredményeztek.
Emlékezetes, hogy '93-ban a korábban megyei bíróság hatáskörébe tartozó ügyek jelentõs részét a helyi bírósághoz telepítette át a törvényhozás kifejezetten jó szándékkal, azzal a szándékkal, hogy ezzel közelebb viszi az igazságszolgáltatást a polgárokhoz, és ezzel próbálja gyorsítani azt. Valamennyi szakértõ egyetért azzal, hogy diszfunkcionális eredményt ért el ez a hatásköri reform: ahelyett hogy gyorsította volna az eljárásokat, ahelyett, hogy könnyebbé tette volna, lelassította az eljárásokat. Miért lassította le? Azért, mert irreális módon megterhelte a helyi bíróságokat. Különbözõ ebben a tekintetben az ország különbözõ helyi bíróságainak helyzete: vannak olyan helyi bíróságok, ahol egy bíró kezében egyszerre 60-80 ügy van, és vannak olyan helyi bíróságok, ahol 100-150 vagy 200 ügyet is tárgyal egy bíró. E között a két szélsõséges eset között oszlanak meg az ügyterhelések. Azon képviselõtársaim számára, akik nem az igazságszolgáltatásban tevékenykednek, szeretném felhívni a figyelmet, hogy érzékeltessem, mit jelent az, hogy egy bíró egyszerre száz ügyet tárgyal: ez körülbelül olyan, mintha valaki egyszerre száz könyvet olvasna. Nyilvánvalóan nem tudja, hogy melyik könyvnek, melyik szereplõje éppen mit csinált, és könnyen összekeveredhetnek.
Az ítélkezõ munkában persze - reményeink szerint - nem fordul elõ, hogy összekeverednek a különbözõ ügyek, de biztos, hogy nagy terhet okoz, és a szakszerû, korrekt elbírálást rendkívül nehezíti az ilyen nagyfokú munkaterhelés és túlzott terhelése a bíróknak. Különösen azért, mert egyéb folyamatok következtében a bírósági szervezetet érintõ reform folyamatai következtében a bírói pályával és az ügyészi pályával - nem szeretném kihagyni az ügyészséget ebbõl a folyamatból, csak az idõ rövidsége miatt említem elsõsorban a bíróságokat - sikerült a '90-ben fennálló válságos helyzetet orvosolni. 1990-ben például a Fõvárosi Fõügyészségre egyetlenegy fogalmazó sem pályázott a meghirdetett állásokra. Ez az akkori válság mostanra megoldódott, mind a bíróságoknál, mind az ügyészségeknél túljelentkezést tapasztalhatnak, tehát mind a bíróságok, mind az ügyészségek leküzdötték ezt a válságos helyzetet, ami a létszámhiányból fakad.
A bértáblák azonban, amiket az elõzõ ciklusban létrehoztunk, csak részben váltották be a hozzájuk fûzött reményeket: nevezetesen a pályakezdõk felvételét biztosították, de nem biztosították a kellõ elõmenetelt a bírói pályán. Ennek az lett következménye, hogy nagyon sokan elhagyták pár éves bírói gyakorlat után a bírói pályát; ezek a folyamatok pedig összességében azzal a következményekkel jártak - mint ahogy a miniszter úr is említette az expozéjában -, hogy ma a helyi bíróságokon ítélkezõ bíráknak több mint 60 százaléka öt évnél rövidebb bírói gyakorlattal rendelkezõ bíró, akik szakmai felkészültségük és nagy munkabírásuk ellenére is - tapasztalatlanságuk folytán - kevésbé tudnak hatékony ítélkezõ munkát végezni, mint idõsebb társaik.
Ugyanígy a hatásköri reform negatív hatásaihoz hasonló példaként említhetjük az úgynevezett gyorsító csomagot, amit már ez a ciklus fogadott el, amely gyorsító csomag ugyan nem járt negatív hatásokkal, de nem váltotta be azokat a pozitív várakozásokat sem teljes mértékben, amiket hozzá fûztek. Részbeni megoldást eredményezett több bíróságon, de összességében nem oldotta meg a problémákat.
Összefoglalva, tisztelt Ház, azt tudjuk mondani, hogy 1989-tõl nagy erõfeszítésekkel, sok lépésben a törvényhozó és a végrehajtó hatalom kísérletet tett az igazságszolgáltatást feszítõ problémák megoldására, rendszerszerû átalakítás nélkül azonban, úgy tûnik, a problémákat nem lehet megoldani. Ezt ismerte fel már 1993-ban a Magyar Bírói Egyesület, amely bírói egyesület 1993. évben közzétette az igazságszolgáltatási reformra vonatkozó elképzeléseit. Ennek az elképzelésnek az alapgondolatai köszönnek vissza a mostani reformcsomagban.
Tisztelt Ház! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A Szabad Demokraták Szövetségének képviselõcsoportja abban a meggyõzõdésben tárgyalja ezt a reformot, hogy reform nélkül az igazságszolgáltatás problémái nem megoldhatók. Nem tudunk mit kezdeni azokkal az érvelésekkel, amelyek azt mondják, hogy elõbb rendbe kellene tenni az igazságszolgáltatást, és utána kell végrehajtani az átfogó reformot. Ha rendbe lenne téve az igazságszolgáltatás, nem lenne szükség reformra. A reformot az igazságszolgáltatás aktuális problémái teszik szükségessé, tisztelt képviselõtársaim.
(9.10)
Felelõtlenek, akik azt mondják, hogy ezzel a problémával még évekig lehet várni! Azok a reformkoncepció-elemek, amelyek ebben a most benyújtott törvényjavaslatban benne vannak, 1989-ben már szakmai fórumokon megszületett elképzelések voltak, 1993-ban a bírói egyesület reformkoncepciójába bekerültek, és 1993 óta a szakma legszélesebb körében megvitatott elképzelések.
Ezeknek az elképzeléseknek négy eleme van, tisztelt képviselõtársaim. Az elsõ elem az országos igazságszolgáltatási tanács létrehozása. Én a beszédemben erre szeretnék részletesebben kitérni; a másik három elemrõl képviselõtársaim az SZDSZ nevében késõbb fognak szólni, nevezetesen a bírósági szervezeti rendszer megváltoztatásáról, illetõleg a bíróvá, ügyésszé válás feltételeinek megváltoztatásáról. Ezen utóbbi körben egyébként az ellenzék teljes támogatását bírja a tervezet.
Megjegyzem azt, hogy az országos igazságszolgáltatási tanács is mint koncepció, már 1988-ban, az SZDSZ programjában megjelent. Mi ennek a koncepciónak a lényege? A koncepció lényege az, hogy éppen a magyar történelmi tradíciók miatt, azok miatt a tradíciók miatt, amelyek a háború elõtt is jellemzõek voltak és a háború után pedig dominánsan jelen voltak a magyar igazságszolgáltatás helyzetében, nevezetesen, hogy a kormányzati hatalomnak mindig volt készsége a beavatkozásra az igazságszolgáltatás ügyeibe, Magyarországon azoknak az országoknak a példáját kellene követni - mondta az SZDSZ már 1988- ban -, amely országok a bíróságok függetlenségét nemcsak alkotmányos deklarációkkal, hanem intézményi garanciákkal hozták létre. Ezen országok - az európai országok egy része: Olaszország, Spanyolország, Portugália és Franciaország - különbözõ technikákkal hoztak létre egy olyan szervezetet, amely az igazságszolgáltatási hatalom csúcsán áll. Jelen pillanatban Magyarországon az igazságszolgáltatási hatalom csúcsán nem áll egyetlen személy vagy szervezet sem; ismét utalok a keddi vitában elhangzottakra: voltak olyan félreértések még ebben a Házban is, amelyek szerint a Legfelsõbb Bíróság elnöke lenne felelõs az egész bírósági szervezetért. Akik ismerik a magyar jogot, tudják, hogy a Legfelsõbb Bíróság elnöke nem vezetõje a bíróságoknak, nem áll a bírósági szervezeti hierarchia csúcsán.
1993-ban egy olyan reformot fogadott el az elõzõ Országgyûlés, amely a bírói vezetõk kinevezését két szervezet, illetve az igazságügy- miniszter és a bírói önkormányzatok együttes véleményétõl teszi függõvé. Valamennyien emlékszünk, hogy 1993-ban az akkori kinevezések milyen botrányt kavartak; általános volt a sajtóban az a vélemény, hogy a miniszter konfliktusba került a bírókkal, a miniszter megerõszakolta a bírói testületeket és azok akarata ellenére nevezett ki bírókat. Hasonló vádak jelentek meg az elmúlt idõszakban is, amikor Íjabb bírói vezetõi cserék következtek be. Ezek a vádak, úgy érzem, a rendszerben szükségképpen benne lévõ ellentmondásból fakadnak, akár jó szándékú a miniszter, akár nem jó szándékú a miniszter. Ezek a konfliktusok a jövõben is mindig elõ fognak fordulni, hiszen ha a miniszter csak azt nevezi ki bírói vezetõnek, akit a bírói önkormányzat javasol, akkor mi értelme van a miniszteri véleménynek, hogyha automatikusan követi a bírói önkormányzatok véleményét. Ha pedig mást nevez ki a miniszter, akkor szükségképpen konfliktus van, 100-150-200-300 bíróval kerül szembe a közvélemény elõtt a miniszter; és akármilyen jó szándékú is ez a szembekerülés, a közvélemény elõtt azt a látszatot erõsíti, hogy a miniszternek van befolyása a bíróságok mûködésére. És ha csak abból indulok ki, hogy mint az alkotmányügyi bizottság elnöke, én mennyi levelet kapok olyan felkéréssel, hogy avatkozzak be állampolgárok folyamatban lévõ bírói ügyeibe, el tudom képzelni, hogy a mindenkori miniszter mennyi ilyen levelet kap.
Azt gondolom, jobb lenne, ha a miniszterekhez ilyen levelek nem érkeznének, és a miniszterekrõl nem alakulna ki az a látszat - függetlenül attól, hogy éppen ki a miniszter -, nem alakulna ki az a vélemény a közvéleményben, hogy õk befolyásolni tudják a polgárok egyedi ügyeit. Erre szolgál az az elképzelés - amit, még egyszer mondom, az igazságszolgáltatási reform koncepciójában a bírói egylet is elfogadott -, amely koncepció benne volt az SZDSZ '94-es választási programján kívül a Fidesz választási programjában is, amely a bírói hatalom csúcsára a végrehajtó és a törvényhozó hatalomtól független szervezetet, az országos igazságszolgáltatási tanácsot állítja, amely tanács átveszi az anyagi döntési és a személyi döntési jogosítványokat a minisztertõl.
Hangsúlyozom, hogy ez a reformlépés érdekeket fog sérteni. Nyilvánvaló, hogy aki bírói vezetõ akar lenni, könnyebb helyzetben van, hogyha egy személy ízlését kell megtalálnia, mielõtt vezetõvé nevezik ki, mintha egy testületnek a véleményét kellene kipuhatolnia. Ezért biztosan lesznek, akik ellenzik ezt az elképzelést, de az a meggyõzõdésem, hogy éppen ebben van a garanciális elem; nevezetesen: a karrierek alakulását nem a mindenkori miniszter személyétõl teszik függõvé egyes bírók, amely miniszternek meghatározó befolyása lehet a kinevezésre, hanem egy olyan testülettõl függ majd, amely testület alapvetõen bírákból választott testület, a testület tagjainak kétharmada a bírák által választott tagokból áll; ugyanakkor az elképzelés megvalósítja azt, hogy megvan a külsõ kontrollja is ennek a testületi munkának. Nem szûnik meg ennek a testületnek a létrehozásával a különbözõ hatalmi ágak közötti egyensúly, hiszen a végrehajtó hatalom is és a törvényhozó hatalom is változatlanul lehetõségekkel fog rendelkezni az igazságszolgáltatás ellenõrzésére.
Nagyon fontos elem, tisztelt Ház - már nem jut erre idõ -, még egyszer hangsúlyoznom kell, hogy a reform összességében, a szervezeti reform, az alkotmányos közjogi reform, az eljárási reformok és a bíróvá válás feltételeit szabályozó törvények reformja összességükben, évtizedes kifutásban eredményezhetik azt, hogy korszerû, szakszerû, hatékony és gyors igazságszolgáltatási szervezet legyen a XXI. század elején Magyarországon; olyan igazságszolgáltatási rendszer, amely intézményesen garantálja a jogállamiság mûködését, amely a jogállamot a hétköznapi tapasztalat részévé teszi. Mivel a reform ezeket a célokat szolgálja, a szabaddemokraták támogatják a reform egészét.
Köszönöm szépen a türelmüket. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)