GAÁL GYULA (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Képviselõtársaim! Medgyessy Péter pénzügyminiszter úr tegnapi expozéjában a "számadás és kitekintés" fordulattal élt, és úgy gondolom, igaza van. Igaza van, hogy az elsõ Horn-Kuncze-kabinet utolsó költségvetését terjesztette be, és egy ciklus végén, az utolsó költségvetés kapcsán illik számadást végezni. Illik visszatekinteni, hogy mit tett ez a kormány az elmúlt ciklusban gazdaságpolitikai téren, és milyen tervei vannak a jövõre nézve, milyen kitekintést nyújt a következõ évek lehetséges gazdaságpolitikájára nézve.
A kérdés az, hogy milyen mércét alkalmazhatunk, amikor egy kormányzat költségvetési politikáját ítéljük meg, mihez viszonyíthatjuk a teljesítményt. Én úgy ítélem meg, a kormányzat költségvetési felelõssége alapján elõször is az állampolgároktól beszedett adó ésszerû korlátozását, ésszerû keretek között tartását kell vizsgálnunk; másodsorban azt, hogy az így beszedett állampolgári hozzájárulásokat, adókat, járulékokat hatékonyan szolgáló, a közösségi kiadásokat, közösségi igényeket, szükségleteket hatékonyan szolgáló kiadási struktúrában használja-e föl; harmadsorban, hogy mindezek révén megalapozott hosszú távú gazdasági növekedést szolgál-e az a gazdaságpolitika, amire a költségvetési politika meghatározó befolyással van. Negyedsorban hozzászólásomban szeretnék kitérni a jövõ évi költségvetés azon konkrét vitájára, ami arról szól, hogy elherdálja-e ez a költségvetési javaslat a stabilizáció során nehezen megszerzett eredményeket, vagy pedig valami másról van szó.
Nézzük tehát az eddigiek alapján, hogy mit mondhatunk a kormányzat abbeli tevékenységérõl, hogy megfelelõ, ésszerû keretek közé igyekezett-e korlátozni az állami újraelosztás mértékét, ésszerû keretek közé igyekezett-e szorítani az állampolgároktól elvett, beszedett, begyûjtött adót és hozzájárulásokat, vagy pedig túlterjeszkedett az ésszerûség határain. Ha ezt a kérdést tesszük fel, akkor menthetetlenül összehasonlításokat kell tennünk a korábbi évek hasonló mutatóival.
Két ilyen jellegû mutatót szeretnék önöknek kiemelni; nevezetesen azt, hogy az államháztartás összes bevétele hogyan viszonyul a nemzetgazdaságban megtermelt összes jövedelemhez, az a jövedelem, amit az ország vállalkozói, állampolgárai elõállítottak, milyen mértékben osztódott el az állam és az állampolgárok, az elsõdleges jövedelemtulajdonosok között.
Ha 1994-hez viszonyítjuk a kormányzat teljesítményét - és illõ, hogy az elõzõ kormány által meghatározott utolsó költségvetési évhez hasonlítsuk -, akkor azt kell látnunk, hogy 1994-ben az államháztartás a Magyarországon megtermelt összes jövedelemnek több mint a felét, 52,4 százalékát begyûjtötte, és saját hatáskörében döntött annak felhasználásáról. Ugyanez a mérték 1997-ben, az idén már csak 44,4 százalék, a jövõ évre tervezett költségvetésben 42,5 százalékot ér el, ami azt jelenti, hogy az összes, itthon megtermelt jövedelemnek már lényegesen kevesebb mint a felére tart igényt az állam, lényegesen kevesebb mint a felét kívánja újraelosztani saját hatáskörben - egy 10 százalékpontos csökkentést hajtott végre.
Tehát azt mondhatjuk, hogy ez a költségvetés állampolgárbarát volt, abból a filozófiából indult ki, hogy a megtermelt jövedelem elsõsorban ott van legjobb helyen, ahol azt a jövedelmet megtermelték. Azok, akik megtermelték ezt a jövedelmet, már bizonyították azt, hogy a rendelkezésükre álló lehetõségeket, forrásokat, eszközöket ésszerûen tudják használni, azt újabb jövedelemtermelésre tudják fordítani. Tehát az egész nemzetgazdaság szempontjából az a legelõnyösebb, ha elsõsorban és minél nagyobb mértékben ezek az elsõdleges jövedelemtulajdonosok rendelkezhetnek a jövedelmeikkel.
Nézhetünk egy másik mutatót is, ami a bevételektõl némiképp elszakad. Ez az államháztartás kiadásainak szintje, ami arról szól, hogyan ítélte meg a mindenkori kormány, hogy neki milyen felhatalmazása van költekezni, mennyire kell neki dominálnia az összes felhasznált hazai jövedelmet, mennyire kell neki meghatároznia, hogy mire fordítódjék az a jövedelem, ami rendelkezésre áll az országban, illetve adott esetben mennyire terjeszkedjen túl azon a jövedelmen, ami rendelkezésére állt.
Ha ezt a mutatót nézzük, és összehasonlítjuk az 1994-tõl '98-ig terjedõ éveket, akkor azt látjuk, hogy még nagyobb a különbség.
(8.10)
Még nagyobb a különbség, hiszen 1994-ben az összes megtermelt jövedelembõl közel 61 százaléknyi összeget költött el az államháztartás, 61 százalékról mondta azt, hogy nem bízom rá az állampolgárokra, hogy hogyan használják a jövedelmeiket, én fogom - én, állam - megmondani azt, hogy hogyan helyes elkölteni.
Ebben az évben már 50 százalék alá került ez a mutató. A jövõ évi költségvetés tervezete 47,4 százalékkal számol, ami azt jelenti, hogy több mint 13 százalékponttal csökkent az állam terjedelme, az állam szerepe a nemzetgazdaságban. Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy ez a kormány, a szocialista- liberális kormány elmúlt hároméves teljesítménye arról szól, hogy az állam vonuljon vissza az
llampolgárok életébõl, minél nagyobb mértékben bízza rá az állampolgárokra és az állampolgárok szervezeteire azt, hogy hogyan és mi módon kívánják felhasználni a jövedelmeiket és tudatosan vállalta, hogy az államnak ebben korlátozott szerepe legyen, nem kívánt túlterjeszkedni egy ésszerûen vállalható határon. Tudjuk azt, hogy ez a folyamat még nem fejezõdött be. A következõ évekre azt várjuk a költségvetéstõl, hogy tovább csökkentse az állami újraelosztás mértékét, és tovább bízza rá az állampolgárokra, mind nagyobb mértékben bízza rá az állampolgárokra azt, hogy hogyan kívánnak élni a jövedelem-felhasználási lehetõségekkel.
Hadd utaljak Medgyessy Péter miniszter úrnak egy másik kijelentésére a tegnapi expozéban. Õ azt mondta, hogy egyre inkább nemcsak az a fontos, hogy mire mennyit költ az államháztartás, ezen belül a költségvetés, hanem ennél lényegesebb szempont az, hogy mit mondhatunk arról, hogy egy-egy adott célra mennyi forrást tud mozgósítani. Lássuk a különbséget a kétféle filozófia, kétféle felfogás között! Az egyik azt mondja, hogy az állam tudja azt, hogy mire kell költeni a pénzt, és a közösségi célokat az állam határozza meg, és õ finanszírozza elsõ forinttól az utolsóig annak a célnak a megvalósulását. Az a filozófia, amirõl a pénzügyminiszter tegnap beszélt, arról szólt, hogy a helyi közösségekre, kis közösségekre minél nagyobb mértékben kell rábízni azt, hogy döntsenek a saját céljaikról, az állam ne vonja el a jövedelmet olyan mértékben, mint korábban tette, hanem hagyjon helyi forrásképzõdésre lehetõséget, hogy megteremtse az anyagi fedezetét is annak, hogy a helyi közösségek tudják megfogalmazni a saját céljaikat, és a költségvetés ezekhez a célokhoz tudjon minél nagyobb mértékben hozzájárulni.
Így valósulhat meg az, hogy nemcsak utólag, és nemcsak négyévenként a választásokon mondhat az állampolgár véleményt arról, hogy hogyan értékeli, hogyan ítéli meg a kormány költségvetési politikáját, elégedett-e azzal, ahogy ez a politika szolgálta a közösségi célokat, hanem menet közben tartja állandó kontroll alatt az állami kiadásokat, hiszen az állami kiadások egyre nagyobb mértékben igazodnak ahhoz, amit a helyi közösségek határoznak meg célként a maguk számára. És nemcsak egyre nagyobb ellenõrzése és befolyása alatt tartja ezáltal az állami költekezést, hanem lényegesen hatékonyabban is oldja meg a közösségi célok megvalósítását, hiszen valóban olyan célokat fog szolgálni a költségvetés, amire a közösségek, helyi szervezetek, helyi társadalom is erõforrásokat áldoz, komolyan gondolja azokat a célokat.
Második kérdésünk, hogy hatékonyan szolgálja-e a közösségi célokat. Tehát elmondható az, hogy egy ilyen típusú filozófiaváltás mindenképpen ahhoz járul hozzá, hogy hatékonyabban szolgálja. Mik ezek a célok a következõ évi költségvetésben? Látnunk kell azt, hogy az elmúlt évek gazdaságpolitikája jelentõs mértékben nemcsak eredményeket hozott, hanem komoly hozzájárulást is kívánt meg az állampolgároktól, komoly hozzájárulást az államháztartás egyensúlyi helyzetének biztosításában, komoly hozzájárulást és önkorlátozást a tekintetben, hogy a fogyasztásával ne terjeszkedjen túl a gazdasági egyensúlyi követelmények által meghatározott lehetõségeken. Azt lehet elmondani, hogy ez a gazdaságpolitika eredményes volt, az áldozatoknak megvolt az eredménye, és hatékonyan szolgálta a gazdasági növekedés feltételeinek megteremtését.
Azt tettük fel egyik kérdésként, hogy megalapozott gazdasági növekedést szolgál-e ez a kormányzati gazdaságpolitika. Emlékszünk rá, az elmúlt években igen sokszor volt vitatéma az Országgyûlésben, hogy mire jó, mit szolgál az a gazdaságpolitika, amit a kormány megfogalmazott. Nagyon sokat hallottuk azt a kritikát, hogy ez a gazdaságpolitika a gazdasági növekedés feltételeit teszi tönkre, a gazdasági növekedést tesz lehetetlenné, márpedig a gazdasági növekedés lehet az a közös cél, ami minden gazdaság politikáját - politikai tartalmától függetlenül - meg kell hogy határozza, hiszen a gazdasági növekedés teremti meg azokat a forrásokat, amelyek minden társadalmi csoport számára egy növekvõ életszínvonal elérését teszik lehetõvé.
Azt gondolom, hogy ma már nemcsak elméleti vitákat folytathatunk arról, hogy ez a gazdaságpolitika szolgálta-e a gazdasági növekedést vagy sem, hanem konkrét tényekrõl, gazdasági mutatókról beszélhetünk, és ezért az elméleti vitának tulajdonképpen a parlamentbõl akár ki is kellene vonulnia, nyugodtan a gazdasági elemzõ mûhelyek jövõbeli feladatává válhat újra, hiszen mi, politikusok nem tekinthetünk el a tényektõl.
A tények azt mutatják, hogy a gazdaságban megtermelt jövedelem ebben az évben újra dinamikus mértékben növekedni kezdett, az év során növekvõ mértékû, gyorsuló mértékû növekedés valósul meg, míg az elsõ negyedévben 2,1 százalékos, a második negyedévben már 4,3 százalékos növekedést produkált a gazdaság és a Magyar Nemzeti Bank elnökének minapi nyilatkozata arról szól, hogy a rendelkezésére álló adatok alapján az év egészében a 4 százalék körüli gazdasági növekedést reálisnak és megalapozottnak tartja. Ennek a növekedésnek megvannak a felhalmozási, beruházási alapjai is. A második negyedévben már 13,5 százalékkal bõvült az elõzõ év azonos idõszakához képest a beruházások színvonala, tehát létrejött az elmúlt években az a változás a jövedelem fogyasztási és felhalmozási célú felhasználása között, ami megalapozhatja a hosszú távú és tartós gazdasági növekedést.
Mivel a hazai fogyasztás korlátozása közepette piacot kellett keresni a magyar vállalkozások termékeinek, döntõ eleme volt a gazdaságpolitika sikerességének, hogy tud-e és képes-e a magyar vállalkozói kör piacokat találni magának Magyarország határain kívül, képes-e alkalmazkodni a világpiaci versenyképesség követelményeihez. Az ellenzéki padsorokban sokan úgy ítélték meg, hogy a magyar gazdaság nem képes arra, hogy versenyképes alternatívát nyújtson a nyugati világ erõs vállalkozásaival szemben, nem képes arra, hogy állami mankók és támogatás nélkül hatékonyan szálljon versenybe a gazdaság más országokbeli hatékony és erõs versenytársaival szemben. Azonban azt is látjuk, hogy nem lett igazuk, szerencsére nem lett igazuk, a kicsinyhitûségüket nem igazolták a tények. A tények azt mutatják, hogy a magyar gazdaság vállalatai, vállalkozásai igenis fel tudták venni azt a kesztyût, amit a nyugati világ fejlettebb gazdaságai kínáltak, élni tudtak a lehetõségekkel, és egyre növekvõ mértékben vesznek részt a világpiaci kereskedelemben, és igen dinamikus mértékben növelik jelenlétüket a világpiacon.
Ebben az évben a magyar gazdaság exportteljesítménye több mint 20 százalékkal növekedett, a növekedési ütem meghaladja az import - a behozott áruk és szolgáltatások - növekedési ütemét, ami egyértelmûen azt bizonyítja, hogy a magyar gazdaság jelentõs szektoraiban olyan versenyképességi átalakulás zajlott le, ami a hosszú távra reményekre jogosít arra, hogy a magyar gazdaság sikeres tagja lesz az Európai Uniónak és az azon kívüli fejlett világ gazdasági közösségének.
(8.20)
Hogy csak néhány szektort emeljek ki: a feldolgozóipar, ezen belül a gépipar teljesítménye egészen lenyûgözõ lehet. Akik ezekben a szektorokban dolgoznak, azok saját maguk tapasztalhatják azt a növekedést, fejlõdést, ami lezajlik vagy lezajlott a magyar gazdaságban, és saját maguk tapasztalatai alapján ítélhetik meg, hogy milyen lehetõségeket kínál a magyar gazdaság a jelenlegi körülmények között.
Van azonban a növekedésnek egy másik feltétele is, az egyensúlyi feltétel. Nézzük meg, hogyan változott meg a magyar gazdaság egyensúlyi állapota az elmúlt években, vajon milyen módon képes stabilizálni a tevékenységét errõl az oldalról! Nyilvánvalóan tudhatjuk azt, ha csak egy családi háztartásban gondolkodunk, hogy abban az esetben, ha egy háztartás tartósan többet költ, mint a havi rendszeres jövedelme, akkor elõbb-utóbb nagyon nehéz helyzetbe kerül. Nagyon nehéz helyzetbe kerül, hiszen ha az egyik hónapban kölcsön kellett ahhoz kérnie, hogy kijöjjön hó végéig, a következõ fizetésig, akkor a következõ hónapban már nemcsak ki kell jönnie a fizetésbõl hó végéig, hanem még vissza is kell tudni adnia azt a kölcsönt, amit az elõrelátóbb, takarékosabb vagy szerencsésebb helyzetû szomszédjától kért. Ha a következõ hónapban sem képes erre, és újabb kölcsönöket fog kérni, akkor egyre fokozza az eladósodottságát, és egyre lehetetlenebb helyzetbe hozza magát.
Ez történt a magyar gazdasággal a '90-es évek elején, '92-93-tól kezdve gyorsuló mértékben nõtt a magyar gazdaság eladósodottsága. Emlékszünk rá, 1993-ban mintegy 3,5 milliárd dolláros folyó fizetésimérleg-hiány volt, '94-ben 3,9, közel 4 milliárd dolláros folyó fizetésimérleg-hiány, ami nem mást mutat, mint azt, hogy a magyar gazdaságban elfogytak a belsõ források, és egyre növekvõ mértékben utalódott rá a külföldi hitelekre ahhoz, hogy a tevékenységét folytatni tudja.
Ilyen körülmények között következett be a fogyasztáskorlátozó gazdaságpolitikai váltás, amire ellenzéki vitapartnereink azt mondták, hogy baj lesz ezzel, hiszen azt a fogyasztást korlátozzuk, ami a magyar vállalkozóknak, vállalatoknak piacot teremt, inkább válasszuk azt az utat, hogy tovább növeljük az eladósodottságot, de ezzel a belsõ piacot is élénkítjük. Abban a helyzetben tehát, amikor az eladósodottság igen nagy mértékû volt, az eladósodottság fokozására szólítottak föl, azt remélvén, hogy ebbõl elõremenekülve teremthetõ meg a gazdasági növekedés valamennyi feltétele.
Látnunk kell azonban azt - és most az elméleti vitával tényleg nem érdemes hosszabban foglalkozni -, hogy errõl nem lehet szó. Visszatérve az elõzõ családi példára, ha képtelen a fogyasztását drasztikusan visszafogni ez a családi háztartás, és képtelen arra, hogy megkezdje az adósságai törlesztését, akkor egy pontban bekövetkezik az, amikor a szomszédja azt mondja, hogy többé nem adok neked hitelt, mert nem hiszem azt, hogy vissza fogod tudni fizetni nekem. Abban a pillanatban, ha bekövetkezik ez a helyzet, nemhogy növelni fogja tudni a fogyasztását ez a háztartás, hanem katasztrofális helyzetbe kerül, és pillanatok alatt zuhan össze a fogyasztása, a fogyasztásra fordítható jövedelme. Ezt a pillanatot látta a kormány '95 elején, amikor váltania kellett, és a fogyasztást kellett korlátozni annak érdekében, hogy ne következzen be egy radikális összeomlás, és tovagyûrûzõ módon az egész gazdaságra kiható összeomlás ahelyett, hogy gazdasági növekedés következne be.
Amire talán érdemes még kitérni: mindezt úgy hajtotta végre a magyar gazdaság, hogy az elmúlt idõszakban csökkent a munkanélküliség. 11 egész néhány tized százalék volt '94-95 táján, 10,4 százalékon áll jelen pillanatban, és nemcsak a munkanélküliség csökkent, hanem ezzel párhuzamosan a foglalkoztatottság növekedése közben a termelékenység is növekedett. Ez a kettõ, a foglalkoztatottsági szint növekedése és a termelékenység növekedése adja meg az alapját és eredményezi a gazdaság összteljesítményének a dinamikus növekedési lehetõségét.
Ilyen körülmények között, amikor ezekrõl az eredményekrõl beszámolunk, látnunk kell azt, és nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy valóban voltak intézmények, és volt a lakosságnak több olyan csoportja, amely komoly áldozatot hozott annak érdekében, hogy ez a gazdasági fordulat bekövetkezhessen. Mit tesz ez a költségvetés? Azt mondja, hogy az elmúlt idõszak fogyasztáskorlátozó és költségvetésikiadás-korlátozó politikája után nem korlátozom tovább a megtermelt jövedelembõl a fogyasztásra fordítható részt. Azt mondja ez a költségvetés, hogy a jövedelemnövekedés ütemével nagyjából azonos mértékben megengedem, hogy a belföldi fogyasztás is növekedjék. Nem kell tehát a jövedelemnövekedési többletet teljesen adósságtörlesztésre fordítani, nem kell ezt a jövedelemtöbbletet teljes mértékben felhalmozásokra fordítani, arányosan a fogyasztás is bõvülhet.
Látnunk kell azt is azonban: az, hogy ez a kedvezõ helyzet bekövetkezett, nem jelenti azt, hogy a magyar gazdaság már minden igényt ki tud elégíteni, minden olyan igényt, amely jogosan merült föl a gazdaság és a társadalom különbözõ szereplõi részérõl. Tudjuk azt, hogy nagyon sok adósságot - képletesen, idézõjelbe tett "adósságot" - halmozott fel különbözõ közösségekkel szemben az államháztartás, és ezeket az adósságokat el kell kezdeni törleszteni.
Milyen területeken tesz lépést ez a költségvetés? Mindenekelõtt szeretném kiemelni a közrend és közbiztonság fokozására fordított állami kiadástöbbletet. Ez az az egyik fõ terület, ahol a kiadások növekedési üteme meghaladja az inflációs ütemet, a kiadások reálértéken is növekednek. Valószínûleg nem kell hosszasan indokolnom a hallgatóság tagjai elõtt azt, hogy miért fontos a közrend és a közbiztonság fokozására fordított kiadások növekedése, hiszen valamennyiünk mindennapos élménye az, hogy ezen a területen valóban többletekre, elõrelépésre van szükség, és ezt az elõrelépést máshogy nem lehet megoldani, csak ha a társadalom áldoz rá anyagi erõforrásokat. Áldoz a rendõrség technikai fejlesztésére, új rendõrõrsök létrehozására, és arra, hogy ezeken a rendõrõrsökön legyenek is képzett rendõrök, ezek az álláshelyek be is legyenek töltve, és szakképzett, kulturált rendõrökkel legyenek betöltve. De áldoz ez a költségvetés az inflációs mértéknél nagyobb mértékben a tûzoltóság támogatására, az európai integrációs felkészülésünkre, az agrártámogatások fokozására.
Itt is reálértéken növekszenek a támogatások, ugyanakkor itt szeretném megemlíteni, hogy a költségvetés reagált azokra a jogos észrevételekre, amelyek szóvá tették, hogy nem megfelelõ hatékonysággal, nem megfelelõ formában használják fel az agrártámogatásokat, és ezért a termelõk támogatását növeli elsõsorban, ott következik be a növekedés. Nem a további értékesítés, az export támogatása történik nagyobb mértékben, hanem a termelõk költségeit csökkentõ közvetlen termelési támogatások növekednek, az egyéb támogatásokat - például az exporttámogatást - pedig szigorúbb ellenõrzési rendszerhez köti a tervezet.
Nem utolsósorban szeretném kiemelni, hogy áldoz a költségvetés, az államháztartás a talán a legtöbb áldozatot, de mindenképpen az egyik legtöbb áldozatot hozó társadalmi csoport anyagi gondjainak enyhítésére: ez a nyugdíjasok csoportja.
(8.30)
A jövõ évi költségvetés lehetõvé teszi azt, hogy 20 százalék fölötti nyugdíjnövekedés következzen be. Ez a tervezett inflációs mértékhez képest egy 8-9 százalékos reálnyugdíj-növekedést tesz lehetõvé, ami a nyugdíjasok különbözõ csoportjait eltérõen érinti. Ha az özvegyi nyugdíjra jogosultakat kiemeljük, akkor az õ körükben egy még nagyobb mértékû nyugdíjnövekedés következik be, és - úgy érzem - az Országgyûlés minden oldalán ülõ képviselõk közös elvárása elégül ki azzal, hogy az elmúlt évek nyugdíjveszteségeit, reálértékének csökkenését kompenzálja valamelyes mértékben a törvénytervezet.
Még egy költségvetési prioritást kell kiemelnem, ami meghatározó jelentõségû a gazdaságpolitika szempontjából. Ez pedig az állami beruházási kiadások reálértékének növekedése. Mint ezt az eddigiekben is kifejtettem és érzékeltetni próbáltam, a gazdaság növekedésének hosszú távú megalapozása azon múlik: tudunk-e áldozni arra, hogy korszerûbb körülmények között dolgozzanak a vállalkozások, hogy hatékonyabb módon kapcsolódhassanak be a nemzetközi versenybe, és ez máshogy nem történhet meg, mint a beruházások növekedésével. Ebben szerepe van az államnak és ezt a szerepet látja el akkor, amikor az állami infrastrukturális kiadásokra 160 milliárd forintot kíván költeni a jövõ évi költségvetésben. Ezzel lehetõvé teszi, hogy a magángazdaságok kedvezõbb körülmények között kapcsolódjanak be a gazdasági versenybe.
Felvethetõ itt az a kérdés - és erre a költségvetési vita során választ kell kapni -, hogy az infrastrukturális beruházások önkormányzati forrásai milyen mértékben növelhetõk, növelhetõk-e az Tnkormányzatok rendelkezésére álló beruházási források.
Az SZDSZ frakciója nevében egy másik és itt utolsónak megemlítendõ prioritást szeretnék kiemelni, ez pedig a családtámogatások rendszerében létrehozandó fokozott mértékû támogatás. Úgy ítéljük meg, hogy a családi pótlék összegét a beterjesztett törvényjavaslathoz képest emelt összegben kell biztosítani a családoknak, hiszen a nyugdíjasok mellett éppen a nagycsaládosok azok, akik a legtöbb áldozatot vállalták a gazdaság stabilizálása érdekében.
Utolsó kérdés - amit gyorsan fel kell tennem, és megpróbálok rá válaszolni -: sokan mondják azt, hogy választási költségvetés készült, hogy elherdálja ez a költségvetés azokat az eredményeket, amiket a stabilizációval megteremtettünk. Meg kellene kérdeznünk, hogy mit értsünk ezen. Valószínûleg arra gondolnak, akik ezt mondják, hogy jövedelemfedezet nélküli költekezés van ebben a költségvetésben a népszerûség érdekében, és hogy ezzel veszélyezteti a stabilizáció eredményeit a költségvetés. Igaz persze, hogy '96 és '98 között valóban csökken a költségvetés elsõdleges többlete, egyenlege. Ugyanakkor kétféle választ is tudunk arra adni, hogy miért nem veszélyezteti ez a stabilizáció eredményeit, és miért nem választási szempontokat követ.
(Az elnöki széket dr. Kóródi Mária, az Országgyûlés alelnöke
foglalja el.)
Az egyik válasz politikai természetû válasz. Össze kell hasonlítani, kedves képviselõtársaim, a '94. évi költségvetéssel, ami az Antall-kormány utolsó, választási évre beterjesztett költségvetése volt. Az a költségvetés a GDP arányában 2,7 százalékos hiányt mutatott az elsõdleges egyenlegében. Ez a költségvetés többletet, 1,9 százalékos többletet mutat. Ha csak annyira lenne választási költségvetés ez, mint az ellenzéki bírálók által megfogalmazott költségvetés, akkor 430 milliárd forinttal kellene többet kiadni népszerûségi szempontokra, mint amennyit ez a költségvetés szán kiadásokra.
Látnunk kell azt, hogy olyan mértékû kiadáskorlátozás mellett, ami bekövetkezett, az a nagyon szerény mértékû, 0,2-0,3 százalékos kiadásnövekedés belül marad a GDP növekedési ütemén (Az elnök a csengõ megkocogtatásával jelzi az idõ leteltét.), és nem jelent más, mint azt, hogy a megtermelt jövedelemtöbbletbõl a lakosság, a fogyasztók rétege is részesülhet. Ezért nem jelent többet, mint azt, hogy elkezdhetjük valamennyien learatni azokat a gyümölcsöket, amiket az elmúlt évek gazdaságpolitikája eredményezett.
Köszönöm figyelmüket. (Nagy taps a kormánypártok soraiban.)