Európa tanácsi tapasztalataim azt mutatják, hogy nemzetpolitikai szempontból Európát három részre lehet felosztani. Az első a nyugat-európai rész, ahol egy sor olyan megoldás működik, amelyek képesek voltak etnikai feszültségekkel teli régiókat fejlődő, gazdag régiókká változtatni, ilyen például az olaszországi Dél-Tirol. A második a kelet-közép-európai régió, amely magába foglalja a volt Szovjetunión kívüli volt szocialista országokat. A harmadik a volt szovjet tagköztársaságok, ahol az etnikai viták sokszor még mindig erőszakkal végződnek, retorziókkal vagy háborúval; itt még erősen élnek a sztálini beidegződések, emlékszünk, hogy számára a nemzeti kisebbségi kérdések csupán vagonkérdést jelentettek.

Sajnos, a mi kelet-közép-európai térségünk sem mentes még ezen beidegződésektől, némelyik térségbeli párt, kormány még mindig azt gondolja, hogy felségterületén belül élet és halál ura, a nemzetközi egyezményeket, ajánlásokat nem kell betartani, csak a saját érdekek erejéig. Ez természetesen ellenkezik azzal az adenaueri célkitűzéssel, amelynek követése pozitív eredményeket hozott Nyugat-Európa számára. Sajnos, az elmúlt 22 évben térségünkben sehol sem sikerült bevezetni, alkalmazni a Nyugaton jól bevált módszereket.

A magyar nemzetpolitika számára nagy kihívást jelent a fenti megállapítás. Kihívás az is, amikor kölcsönösen pozitív eredményekről beszélhetünk egy-egy viszonylatban, de ezek egy kormányváltást követően megkérdőjeleződnek, netán megsemmisülnek. Pedig az egyesült Európában mi sem lehetünk másodrendű polgárok, az, ami más nemzetnek joga, az nekünk is jár, nem kérünk se többet, de kevesebbet sem, mint más európai nemzet.

További nagyon komoly nemzetpolitikai kihívást jelent a Kárpát-medencei magyar közösségek asszimilációjának, elvándorlásának megállítása, kultúránk, történelmünk megőrzése, ápolása. A fentiek elérésének eszköze a tömbmagyarlakta területek autonómiájának elérése. (Közbeszólás a kormánypártok soraiból: Úgy van!) Abban bízhatunk, hogy az újabb kelet-közép-európai politikusi generációkból a már említett sztálini beidegződések kitörlődnek, és inkább a Nyugat-Európa felől érkező eszmék, megoldások fogják formálni gondolkodásukat, így partnerek lehetnek a jó modellek bevezetésében. Sajnos, a gazdasági válság fékezi ezt a folyamatot, de reméljük, csak átmeneti időre. Az elmúlt néhány évben újabb kihívást jelentett a határon túli egyes magyar politikusok orientálódása a többségi nemzet központi pártjai felé, gyengítve így a magyar etnikai pártokat. Ez a jelenség hangsúlyosan jelentkezett Szlovákiában, de Szerbiában is. Egyes véleményekkel ellentétben meggyőződésünk, hogy ez a folyamat közép- és hosszú távon gyengíti a magyar közösségek érdekérvényesítését, és nemhogy megfékezné, de inkább gyorsítja az asszimilációs folyamatokat.

A térségünkre, de egész Európára ható külső kihívások megválaszolásának kényszere reményeim szerint segítni fogja nemzetpolitikai céljaink elérését. A fent említett kihívások sok és nehéz feladatot jelentenek politikusaink, diplomatáink számára, akik meríthetnek a pozitív gyakorlatokból, de csak ezen feladatok megoldása jelentheti a megmaradás zálogát a Kárpát-medencében. Az európai nemzetek, így a Kárpát-medencében élők is képesek kell legyenek a valódi együttműködésre, egymás tiszteletére, a már-már zsigeri gyűlöleten való felülemelkedésre. Ezt diktálja a józan ész, a térségre nehezedő külső kényszerek (Az elnök csenget.), és ezt fogja számon kérni az utókor még Bukarestben, Belgrádban, Pozsonyban vagy Kijevben is.

Köszönöm a szót. (Taps a kormánypártok soraiban.)