DR. KATONA TAMÁS népjóléti minisztériumi államtitkár: Tisztelt Országgyűlés! Ha szabad, Borz Miklós képviselőtársunknak szeretnék mondani valamit. Tökéletesen megértem az ő érzelmi túlfűtöttségét ebben a kérdésben. Ezeket az érzelmeket valamennyien osztjuk is. Ugyanakkor látni kell, hogy a hadirokkant kérdés nem segélykérdés. A hadirokkantaknak pénzt kell adni a költségvetésből, illetőleg a társadalombiztosításból. A hadirokkantaknak nem ebből a segélyből - amit most szétosztunk - kell a megélhetésüket biztosítani, ebből nem is lehet. (Taps.) Egyáltalán nem mondom ezzel, hogy biztos, hogy mindent megtettünk a hadirokkantakért, sőt én magam is nagyon sok olyan esetről tudok, hogy szűkkeblű bürokrácia miatt nem kapják meg azt a pénzt, amelyre joggal igényt tartanának. Úgy hiszem azonban, hogy eltévedünk, ha most minél nagyobb összeget próbálunk egy szervezet számára kihasítani attól a téves hiszemtől vezérelve, hogy ebből kell a hadirokkantak segítését, segélyezését megoldanunk. Ennek egész máshol igenis van, igenis kell, hogy helye legyen: a költségvetésben, a társadalombiztosításban. Itt szükséges volna pénzt adni arra, hogy ez a létjogosult egyesület elkezdhesse a maga munkáját. Tudom, hogy mindig nehéz ezeknek az egyesületeknek úgy pénzt biztosítani, hogy más érdekeket ne sértsünk. Ilyenkor valamennyien körül szoktunk nézni, és nyilvánvalóan - mivel nem ismerjük ezeknek az egyesületeknek a gondjait, a munkáját - nagyon sokszor olyan egyesületeket pécézünk ki, és próbálunk egy képzeletbeli szégyenpadra ültetni, amelyek ezt nem érdemlik meg. Ilyennek tartom a Nemzetek Házát. A Nemzetek Háza csak látszólag utódszervezete a Magyar-Szovjet Baráti Társaságnak, tudniillik ebben minden magyar-külföldi társaság, a Szentágothay professzor vezette magyar-osztrák társaság ugyanúgy tagja. Ezek nem sokat örököltek a Magyar-Szovjet Baráti Társaságtól. A székház egy részét örökölték, amely igenis megfelelő keretet ad arra, hogy ezek a rendkívül fontos baráti társaságok el tudják látni a feladatukat. Ezt a székházrészt, amit megörököltek, mert sajnos, nem többet, ezt is igen nehéz dolog a mai költségkihatások között fenntartani. Egyáltalán nem érzem túlzottnak azt a támogatást, amit nem a Magyar-Szovjet Baráti Társaság utódszervezete, hanem egy most frissen felállított szervezet, amelybe többek között - igen helyesen - a Magyar-Szovjet Baráti Társaság is benn van, mert ilyen társaságra is szükség van ebben az országban. Ha mi gazdaságunkban egyik legfontosabb partnerünknek tekintjük, ha mi a külföldi befektetőket azzal próbáljuk idehozni az országba, hogy aki Magyarországon befektet, első lehet a szovjet piacon, és jönnek ezért ide, akkor nyilvánvaló, hogy nekünk önös érdekeinkből is kell ezeket a kapcsolatokat ápolni, nem szabad ezeket a kiépített pozíciókat kiüresíteni, nem szabad a magyar-szovjet kapcsolatokat jégre tenni - ez rettenetes rövidlátás volna, és akkor még nem is említettem a többi társaságot. Tehát úgy vélem, hogy Borz Miklós képviselőtársunk tökéletes jóindulattól, mélyen átfűtött érzelmektől vezéreltetve, de egy rossz ajtót verdes, egy rossz ajtót rúgdos, amikor így próbálja megoldani ezeket a kérdéseket. És nagyon óvni szeretném, mi nem láttuk, csak bizottság látta azokat az előterjesztéseket, amelyeket ezek a szervezetek beadtak. Itt nagyon sokszor olyan fenntartási költségekről van szó, amelyet ha megvonunk egy ilyen egyesülettől, akkor évtizedek munkáját egyetlen mozdulattal tüntetjük el, és az újrakezdés - és nagyon sokszor nagyon fontos cselekedetekről van itt szó - sokszoros pénzbe fog kerülni, és akkor azt kell majd nekünk valamilyen módon kiizzadnunk. Úgy érzem tehát, hogy miközben tényleg valamennyiünk nevében mondom - gondolom -, szívünk minden melegével támogatjuk a hadirokkantaknak az ügyét - és kérem, én láttam háborút és láttam elesni embereket és megcsonkulni embereket, és apám orvos lévén, láttam, hogy milyen szörnyű egy kosár embernek az élete -, nagyon is átérezzük, valamennyien tudjuk, de úgy érzem, hogy nekünk nem 10 millióra van szükségünk, hanem többre, de nem itt, segély formájában, mert ha így csinálnánk, akkor valóban koldulni küldenénk a hadirokkantakat. (Nagy taps.)