KŐSZEG FERENC (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Csépe Bélához hasonlóan, én is azzal kezdem, hogy nem szándékoztam ebben a vitában felszólalni. Nem, mintha nem lenne mondanivalóm, hanem talán inkább azért, mert túl sokat gondolok erről az egész kérdésről - és egymásnak ellentmondó dolgokat is. Attól tartok, hogy nagyon nehéz őket egy koherens felszólásba rendezni. Hogy megváltoztattam az elhatározásomat, az annak a következménye, hogy vitába szeretnék szállni frakciótársammal, Tamás Gáspár Miklóssal néhány ponton. Ő akkor, amikor erről a törvényről, az előttünk fekvő törvényjavaslatról beszélt, a nürnbergi ítélkezést és az Eichmann-pert hozta szóba. Most én azt gondolom, hogy a nürnbergi ítélkezés, minden bírálható volta ellenére, és az Eichmann-per banalitása ellenére, ezeknek a pereknek rendkívüli jelentősége volt - van - a jog történetében, tulajdonképpen az emberi gondolkodás, az etika történetében is. Azt hiszem, hogy egy régi törekvése az emberiségnek, és éppen hogy nem valamiféle barbár, múltbeli törekvése, hanem tulajdonképpen nagyon is modern törekvése az emberiségnek az, hogy ítéletekkel bélyegezze meg és büntesse meg az emberiség egyetemes elvei ellen vétkezőket. Tudomásom szerint 1815-ben Napóleont nyilvánította a bécsi kongresszus első ízben az emberi nem ellenségének. Ez a törekvés megjelent az első világháború után is, és tulajdonképpen először a nürnbergi ítélkezésben realizálódott. Én azt gondolom, az, hogy ez a nürnbergi ítélkezés megtörtént, hogy az Eichmann-per megtörtént, hogy számos háborús bűnös pere megtörtént, és jogállami körülmények között történt meg, ez tette lehetővé azt, hogy a náci bűncselekmények ne bagatellizálódjanak, hogy az emberiség számára ezek a bűncselekmények ma is, mint a legszörnyűbb és a leginkább megbocsáthatatlan bűncselekmények jelenjenek meg. Azt gondolom, hogyha ez a felelősségrevonás, ez a büntetőjogi felelősségrevonás nem lett volna, akkor ma sokkal relatívabban ítélnénk meg olyan dolgokat, mint Auschwitz, mint mindaz, ami a második világháború során történt. Tamás Gáspár Miklós beszélt a feledésről, az elévülésről, az emberek megváltozásról. Én azt hiszem, hogy ebben nagyon sok igazság van természetesen. Mindazonáltal azt gondolom, hogy én nem szeretnék ebben a Parlamentben együtt ülni Szálasival, és azt gondolom, hogy nemcsak én vagyok így, hanem, mondjuk, Kéri Kálmán képviselőtársam sem szeretne vagy Vörös Vince képviselőtársam sem szeretne. Azt gondolom, hogy nagyon-nagyon kétes értékű érvelés az, amely ilyen következtetésekig tud eljutni. Nem is beszélve arról, hogyha ezt a logikát komolyan vesszük, akkor Magyarországnak fel kellene mondania a náci bűnökkel kapcsolatban az elévülhetetlenség elvét, és nem hiszem, hogy ilyen módon kívánatos volna szembekerülni a nemzetközi közvéleménnyel, hiszen az elévülhetetlenséget egy ENSZ-határozat szellemében deklaráltuk és építettük be a magyar büntetőjogba. Azt gondolom továbbá, hogy teljes egészében vitatni azt, hogy ezek a szempontok, ez a megítélés érvényesíthető lehetne akár ma is, az csak akkor volna lehetséges, ha azt mondanánk, hogy a náci cselekmények és a kommunista rendszer, a sztálinizmus és a sztálinizmus utáni kommunista rendszernek a cselekményei alapvetően mások, mint a nácik bűncselekményei. Ez a felfogás elképzelhető, és lehet emellett érveket felsorakoztatni - én a magam részéről ezzel nem értek egyet. És azt gondolom+ (Taps a jobb oldalon.) Köszönöm szépen, de nem örülök igazán az onnan jövő tapsnak+ (Derültség.) De azért azt hiszem, hogy tényleg ez egy fontos dolog, s azért végül is hozzá tartozik ahhoz, ahogy erről a dologról gondolkozunk, hogy igenis fontos, hogy érezzük és kimondassék az, hogy olyan bűncselekményeknek voltunk a tanúi - sokan közülünk az elszenvedői -, amelyek joggal hasonlíthatók a nácik által elkövetett bűncselekményekhez. Azt gondolom, az egész ügyet ezért nem szabad valahogy elvetnünk, mert ez valóban ahhoz vezet, hogy a náci bűncselekményekkel szemben a kommunista bűncselekmények bagatellizálódnak. Másrészt viszont - és ne várják tőlem, hogy valami végső eredményhez jussak el, mert hiszen azt hiszem, hogy ez, amit mondok és ez az egész vita tulajdonképpen némileg egy töprengés, és ezt a Parlamentet sokszor el szokták marasztalni, hogy meddő vitákba bocsátkozik. Ezért azt hiszem, hogy e pillanatban, függetlenül attól, hogy milyen aktuális politikai motivációk vannak az egyik vagy a másik fél állásfoglalása mögött, itt voltaképpen a Parlament most alapvető etikai kérdésekkel foglalkozik, és ez tulajdonképpen nagyon fontos dolog, hogy itt van egy testület - és ahányan, kétszázan vagy hányan ülünk itt most együtt -, és képesek vagyunk arra, hogy szinte végső filozófiai kérdésekről beszéljünk, és ez magyarázza azt, hogy annyi bibliai idézet és versidézet hangzik el a vitában. Nos, hogy azért mégis mondjak valami konkrétat a törvényjavaslattal kapcsolatban: én a magam részéről nem értek egyet és nem is fogom megszavazni a Zétényi-Takács-féle törvényjavaslatot. A szempontom azonban korántsem az, hogy úgy gondolnám, hogy az idő múlása - ami nagyon fontos körülmény ebben a tekintetben, természetesen ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni - kizárja annak az indokoltságát vagy indokolhatóságát, hogy igenis, legyen felelősségrevonás a legsúlyosabb bűncselekményekkel kapcsolatban. Nekem ezzel a törvényjavaslattal elsősorban az a bajom, hogy úgy érzem, rendkívül bizonytalanok a határai. Rendkívül bizonytalanok a határai azért, mert nagyon nehéz megmondani azt, mi az, ami politikai okból nem üldöztetett. És hogyha a törvény szövegét vesszük szemügyre és azt mondjuk, hogy hűtlenség, méghozzá beleértve az időhatárokat is, akkor azt hiszem, hogy az akkor létezett törvények értelmében például éppen az előbb említett Kéri Kálmán is elkövette a hűtlenséget. Gondolom, senkinek nem jut eszébe, hogy őt most azért bárki is felelősségre vonja, mert tette mindazt a háborús kiugrás érdekében, amit tett, de hiszen ugyanakkor egy létező magyar bíróság őt minden bizonnyal elítélte volna. Hát hogyha most ezt az elévülést megszüntetjük, akkor ez akár büntethetővé is válna! Vagy a hazaárulás kategóriájában a 61-es Btk.-ra hivatkozik a törvény, amely a Magyar Népköztársaság érdekeit védi a külhatalommal való kapcsolatteremtéssel szemben. Ezt a kapcsolatteremtést az egész magyar ellenzék elkövette például akkor, amikor a Szabad Európához fordult különböző hírek közlése végett, és az akkori megítélés szerint ezt akár kémkedésnek, akár hazaárulásnak is lehetett volna bélyegezni. Hát hogyan lehet a törvényt úgy csavarni, hogy ez ebben az összefüggésben ne érvényesüljön?! Én azt gondolom, hogy miközben igenis védhetőnek tartom azt az álláspontot, hogy valamilyen módon lehetőséget kell adni a felelősségrevonásra+ még annyit közbevetőleg, hogy egyáltalán nem tartom járhatónak azt az elgondolást, amit Zimányi Tibor képviselt itt, nevezetesen azt, hogy ezek az ítéletek úgysem lesznek súlyosak. Hát kérem, ha hozunk egy törvényt és kimondjuk az elévülhetetlenséget, akkor egy gyilkosságot úgy kell kezelnünk, minthogyha az 1990. május 2. után következett volna be, akkor is, hogyha esetleg 1946-ban következett be! Tehát nem menthetjük föl előre a vétkest, és nyilvánvalóan nem is szólhat bele a Parlament olyan módon a bírósági gyakorlatba, tehát nem nyugtathatjuk magunkat azzal, hogy meghozzuk ugyan ezt a törvényt, de aztán az alkalmazásában majd olyan enyhék lesznek a bíróságok, hogy+ A további ellenvetés az, hogy miután nagyon sok emberre kiterjeszthető a hatálya, a vádhatóságnak óriási szabadsága lesz, és ez feltétlenül önkényhez vezet; ahhoz vezet, hogy némelyekre fogják alkalmazni ezt a törvényt, némelyekre pedig nem. Nos, én azt gondolom, hogy az a bizonyos ENSZ-határozat - az 1968-as ENSZ- határozat - a háborús és az emberiségellenes bűnök elévülhetetlenségéről szól, és azt mondja, hogy ezek a bűncselekmények - tehát a háborús és emberiségellenes bűncselekmények - időtől függetlenül üldözendők. Ezt, ugye, a magyar Btk. is becikkelyezte. Fontos ez a meghatározás, ugyanis ebben nincsenek benne a népellenes bűncselekmények, a népellenes bűncselekmények elévülhetetlensége - ez egy szocialista hozzátétel ehhez az ENSZ-határozathoz. Az ENSZ-határozat valóban a legsúlyosabb, az emberiség együttélése elleni vétkeknek a büntetéséről szól. Amit én meggondolandónak érzek - és tulajdonképpen nagyon jól tudom, hogy a kérdés ilyen módon már felvetődött, de számomra nem zárult le megnyugtató módon -, hogy legalábbis azokat a bűnöket, amelyeket 1956. október 23. és a konszolidáció kezdetének az időszaka között, mondjuk, 1957 márciusa között követtek el, és itt gondolok elsődlegesen a sortüzekre, a sortüzek vezénylőire, vagy legalább még szűkebb értelemben azok a bűncselekmények, amelyek 1956. november 4. és a konszolidáció időszaka között követtettek el, azok vajon nem merítik-e ki a háborús bűncselekmények fogalmát. Én azt gondolom, hogy a Parlamentnek érdemes volna ezen elgondolkoznia, és ilyen módon kétségtelenül lehetne a kérdést olyan szűken tartani, hogy ez ne indítsa el azt a bizonyos áradatát a pereknek és feljelentéseknek, amelyekről Halda Alíz helyesen beszélt, és ugyanakkor ne tegye büntetlenné azokat a tényleg az emberi együttélés ellen elkövetett legsúlyosabb bűncselekményeket, amelyekre akkor sor került és amelyeket akkor elkövettek. Köszönöm. (Taps.)