DR. SZABÓ JÁNOS, az FKgP 33-as csoportjának vezérszónoka: Mélyen tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Hiszem és vallom, hogy az előttünk fekvő törvényjavaslatot előterjesztő Kormány és az azt tárgyalásba venni szándékozó Országgyűlés és ezen keresztül egész fiatal demokráciánk működésének egy emelkedett pillanatához érkezett el a mai nap. Emelkedett pillanatához azért, mert anyagi kárpótlást, anyagi elégtételt kíván nyújtani azoknak, akik a XX. századi történelmünk legszomorúbb időszakában olyan mérhetetlenül sokat szenvedtek. Szívet szorító érzés végignézni azoknak a jogszabályoknak a listáját, amelyeket a korabeli hatalom a saját örökkévalóságába vetett vak hitében hozott és ezek jogi forrásául szolgáltak később milliók kínjának. Rendkívül széles a skálája azoknak a csoportoknak, amelyek szenvedtek. Kezdődött talán azokkal, akiknek először csak sárga csillagot kellett felvarrni, majd később meg kellett járniok a náci koncentrációs táborok poklait, és ha egyáltalán onnan vissza tudtak jönni, akkor csont- és bőrként tehették meg ezt, sajnos. A helyzet az, hogy nemcsak a fajuk, nemcsak a vallásuk, de megítélésem szerint az is okot szolgáltatott erre, hogy szorgalmukkal, tudásukkal olyan vagyonra tettek szert, amelyre a nácizmus szemet vetett, és tisztességes versenyben tőlük talán soha nem tudta volna ezt megszerezni. De beszélhetnék azokról, akik munkaszolgálatosként kellett, hogy parancsnokaik parancsára nekimenjenek az orosz aknamezőknek, és ezzel a biztos halálba mentek. Vagy beszélhetek azokról a szovjet bíróságok által mondvacsinált indokok alapján elítélt politikaiakról, akik több mint százezren voltak, és nagy részük fiatal volt, akiknek Arany János szavaival élve még legénytoll is alig pelyhedzett az állukon, és tolmács, védő, írásbeli ítélet, fellebbezési lehetőség nélkül a vojenne tribunál, a hírhedt orosz bíróság kezének tíz ujjával magyarázta meg nekik, hogy hány évet kaptak. De beszélhetek azokról a hadifoglyokról, akik a végtelen orosz szetyeppéken vagy a sarkkörön túli bányákban voltak kénytelenek az orosz paradicsomban éveket eltölteni jóvátétel címén és robotolni. Vagy annak a történelmi osztálynak az elitjéről, amelyet ahelyett, hogy az akkori hatalom befogott volna az újjáépítésbe, testében megnyomorítva, lelkében megalázva Hortobágyra küldtek. De szólhatnék arról a nagyon egyszerű parasztasszonyról is, aki 1950-ben bement az iskolába, és a fia osztályából levette a vörös csillagot, kidobta, és helyébe a feszületet akasztotta vissza. Természetesen a hatalom úgy "honorálta" magatartását, hogy Kistarcsára küldte. Tisztelt Országgyűlés! Nagyon hosszú a sor. Nem is folytatom, hiszen úgyis tudják önök. Valóban nagyon sokan várják, és én is vártam, hogy végre ennek a törvénynek a tárgyalásába belekezdhessünk. Örömömbe mégis, meg kell mondanom, hogy egy kis üröm vegyül, mert megakadt a szemem azon, hogy a hadifoglyokat csak 1946. március 1-től tekinti a javaslat kényszermunkára hurcoltaknak. Tisztelt Országgyűlés! Tudom, hogy a nemzetközi megállapodás szerint ez az az időpont, ameddig nekik haza kellett volna jönni, ameddig ők a hadijog szerint nem minősülnek kényszermunkára hurcoltaknak, hanem hadifoglyoknak. Jogilag ez a megoldás korrekt. Azonban, tisztelt Országgyűlés, felteszem én a kérdést, hogy mikortól kezdődött ezeknek az embereknek a szenvedése, 1946. március 1-től-e, vagy pedig a fogvatartásuk napjától? Mikortól tizedelte őket a tífusz, a vérhas, és mikortól lettek martaléka tengernyi tetűnek, és mikortól kellett nekik megenni a kutya-, a macska-, a sündisznó- és a verébhúst? Vajon csak 1946. március l- je után? Úgy gondolom, tisztelt Országgyűlés, hogy a fogvatartásuk napjától, és miután az orosz fél, ma már tudjuk, hogy a fogvatartásuk napjától kényszermunkásnak tekintette őket, úgy gondolom, nekünk is az elégtétel során kényszermunkásként kell őket kezelnünk fogvatartásuk első napjától. Tisztelt Országgyűlés! Nemrégen beszéltem egy 80 éves falusi parasztemberrel, aki elmesélte, hogy egyik alkalommal a faluja határában dolgozott, amikor teljesen váratlanul megjelent ott egy Volga személygépkocsi, és kiszállt belőle három bőrkabátos úr, akik azt kérdezték tőle nagy szigorúsággal, hogy nem látott-e erre egy szökött orosz katonát a kukoricásban bújkálni, mert ők azt keresik. Mire azt mondta a mi emberünk, hogy: "Nem láttam, de ha láttam volna, megkínáltam volna a nálam lévő kenyérrel és szalonnával." Mire azok megkérdezték, hogy: "Miért, hiszen ez egy szökött katona." Azt mondta: "Azért kínáltam volna meg, mert amikor én már két évet eltöltöttem hadifogolyként Oroszországban és megszöktem, majd három heti bolyongás után elfogtak, és amíg nem jött értem a GPU, addig bevittek egy kolhozba, és ott megkínáltak kenyérrel és szalonnával, és kétéves fogvatartásom ideje alatt akkor ettem először szalonnát." Azok bevágták természetesen a kocsi ajtaját, és magára hagyták az emberünket. Látszólag ez a téma nem ide tartozik, tisztelt Országgyűlés, de úgy gondolom, hogy a lényegét tekintve feltétlenül. Radnóti Miklós nagyon szépen megírta, ha nem tévedek, a Hetedik ecloga című munkájában, hogy amikor a hadifogolytáborban takarodót rendeltek el, utána a hadifoglyok álmukban megindultak hazafelé a szeretteikhez. Ez éjszaka így volt, tisztelt Országgyűlés, feltehetően, de nappal, azt gondolom, hogy a hadifoglyok akárhonnan kezdték el a beszélgetést, mindig oda jutottak el, hogy éhesek. Tisztelt Országgyűlés! Ezek is ugyanannyit szenvedtek, mint akik más címen voltak kénytelenek a szabadságuktól megválni, netán az életüktől, ezért én úgy gondolom, hogy nem lenne helyes, ha őket megrövidítenénk. Mert mit kaptak ezek az emberek - felteszem én a kérdést - azért, hogy hadifoglyok voltak és később - a javaslat szerint - kényszermunkára hurcoltak? Megmondom önöknek: amikor vagonokban hazahozták őket, és Debrecenben az utolsó fogvatartási állomásukról szélnek eresztették őket, 5 forintot. Na jó, később 20-at, de azt gondolom, ez a lényegen semmit nem változtat. És sajnos, a sors kegyetlen fintora folytán még nemcsak hogy be kellett érniük ezzel az 5 forinttal, nemcsak hogy nem szabad volt beszélni addigi szenvedéseikről, hanem az ő fogvatartóikat 40 éven keresztül hősként kellett nekik tisztelniük. Ezeknek a körülményeknek a figyelembevételével azt gondolom, hogy az, hogy mikortól adunk nekik kárpótlást, ez politikai kérdés. És bár legyen korrekt az a jogi szabályozás, amelyik azt mondja, hogy +46. március 1-je lenne a helyes időpont, én mégis azt mondom, hogy adott esetben a jog csak a politika szolgálóleánya lehet. Tisztelt Országgyűlés! Beszélnem kell még arról, hogy hogyan is alakult a javaslatban a kárpótlás kiszámításának a lehetősége. Meg kell mondani, hogy ez a megoldás, amit a javaslat tartalmaz, nagyon bonyolult, és az egyszerű ember számára szinte érthetetlen. Azt mondják, hogy mi, magyarok jogásznemzet vagyunk. Megítélésem szerint ez körülbelül azt jelenti, hogy egy jogszabályt lehetőség szerint úgy hozunk meg, hogy az egyszerű ember az istennek meg ne értse, de még a szakember számára is sokszor gondot okozzon az azon való eligazodás. Nem célom nekem, hogy különösebben bántsam ezt a törvényjavaslatot, mert hiszen örülnünk kell neki, hogy beszélhetünk róla, mégis tisztelt Országgyűlés, engedjék meg nekem, hogy felolvassam a 8. § (1) bekezdését. Azt mondja, hogy: "Az olyan sérelmet szenvedett esetén, akinél a szabadságelvonásban töltött időnek és a várható élettartamnak a hányadosa 0,05 vagy ennél kisebb, a kárpótlás összege a szabadságelvonásban töltött idő és az alapösszeg szorzata." Tisztelt Országgyűlés! Soha nem voltam jó matematikus, de lehet, hogy nemcsak nekem, hanem esetleg még a nálam gyengébb matematikusoknak szakértőt kell igénybe venni ahhoz, hogy ezt a törvényjavaslatot, illetve ezt a passzusát értelmezni tudjam. Én azt gondolom, akkor járunk el helyesen, ha egyszerűen, világosan megmondjuk, hogy mi a kárpótlás összege, teszem azt egyéves szabadságelvonás idejére, mi a kárpótlás összege akkor, ha valakinek járadékot adunk, és ezzel tulajdonképpen nem vétünk, ellenkezőleg; szerintem a törvény koncepcióját, illetve az erre vonatkozó résznek az elveit tesszük egységessé, hiszen gondoljunk arra, hogy megmondja a törvény konkrétan, forintban kifejezve, hogy a halálbüntetés esetén mi az az összeg, ami jár a hozzátartozónak. Megmondja ugyanakor azt is, hogy aki a sérelem elszenvedése folytán elvesztette a főbérleti lakását, az 50 ezer forintot kap. Miért ne mondhatnánk meg azt, hogy az egyéves szabadságelvonás után mi a kárpótlás összege, és mi a járadék mértéke? A járadék kiszámításánál még egy speciális gondom is van: nem tartom, tisztelt Országgyűlés, megfelelőnek és az alkalomhoz illőnek, hogy spekulatív módon a sérelmet szenvedett várható élettartamát faktorként figyelembe vegyük. Nem tartom azért annak, mert nemcsak hogy nem illik a törvény szelleméhez, a sok szenvedéshez, azért sem, mert álláspontom szerint - és ezt mint jogász mondom - az életjáradék egy polgári jogi kategória, valójában alimentációs kötelemnek hívják szaknyelven, ami a megélhetést biztosítja, és itt nem annak van jelentősége, hogy valaki meddig fog még feltehetően élni, hanem annak van jelentősége, hogyha valaki nyújtja azt az életjáradékot, akkor mi van a mérleg másik serpenyőjében. Nevezetesen, hogy milyen vagyontárgyat ad az illető, aki igényli és aki kapja azt a járadékot. De ha társadalombiztosítási oldalról közelítem is meg a kérdést, nem a polgári jog felől, akkor is azt kell mondanom, hogy például a baleseti járadéknál ugyancsak nem annak van jelentősége, hogy ki meddig fog élni, hanem annak, hogy milyen a sérülése foka. Vagy a rokkantnyugdíjnál: milyen a rokkantság foka, mennyi a munkában eltöltött idő. Ezek megítélésem szerint egzakt módon mérhető kategóriák. De az, hogy valaki mennyi ideig fog élni - már bocsánatot kérek, egy kicsit ez olyan hókusz-pókuszos. Ezért én, tisztelt Országgyűlés, azt javaslom, hogy ilyen egyenesen, direkt módon mondjuk meg azt, hogy tulajdonképpen ki milyen összeghez juthat hozzá. És nem értek egyet a javaslatnak azzal az indokolásával, hogy azért van jelentősége annak, hogy a kalkulált életkort figyelembe vegyük mint tényezőt, mert hogy így az idősebbek jobban járnak. Kérem szépen, induljunk ki abból az alapvető tételből, hogy annyi idő eltelt már a sérelmek elszenvedésének nagy része óta, hogy majdhogynem mindenki idős vagy a legtöbb része idős ember, és akkor eleve úgy álljunk a kérdéshez, hogy az idős emberek részére készítjük elsősorban ezt a törvényt. Azután az is egy gondot jelent, tisztelt Országgyűlés, hogy majd a költségvetés fogja meghatározni az alapösszeget. Így ezáltal ez számunkra egy rébusz, egy ismeretlen kategória, egy talány. Miért nem tudjuk most megmondani és szabályozni azt, hogy tulajdonképpen mi az az összeg, ami itt adható? Tudom én, hogy szegények vagyunk, de ez nem lehet ok arra, hogy ilyen-olyan-amolyan megoldásokkal ne közvetlenül, direkt módon hozzuk a tudomásukra azoknak, akik olyannyira várják azt, hogy mit fognak kapni. Egyszer egy orvos barátom azt mondta a betegei által kilátásba helyzett paraszolvenciával kapcsolatban, hogy a betegséggel együtt általában a hála is elmúlik. Tisztelt Országgyűlés! Azt gondolom, hogyha később újra és újra kell foglalkozni ezzel a kérdéssel, lehet, hogy egy kicsit mi is így járunk. Gondoljanak arra, hogy a másik kárpótlási törvénynél egy mondattal a törvény azt mondta, hogy életjáradékra lehet, ugye, átváltani a kárpótlási jegyeket. És kérem, a gazdasági bizottság már alkalmatlannak találta a tisztelt Ház elé való bocsátásra ezt a törvényt, mert úgy látja, hogy teljességében devalválva van az illető kárpótlási igénye! Azt gondolom, az lenne a helyes megoldás, tisztelt Országgyűlés, ha megmondanánk, mi az az összeg, amire az illető számot tarthat, és beépítenénk a törvénybe egy automatizmust, amely szerint a fogyasztói árindex évenkénti változásával a járadék összege is változna, és ezzel tulajdonképpen a kérdést egyszer s mindenkorra elintéznénk. Ugyanakkor azonban az inflációt pedig kitessékelnénk ebből a törvényből! Van még két gondom, tisztelt Országgyűlés, amit nem egészen értek. Nevezetesen arról van szó, hogy nem látom be, az, aki évekért vagy netán az elszenvedett haláláért - itt a hozzátartozó természetesen - kap kárpótlást, annak jószerint azonnal esedékes az igénye, de az, aki csak egy hónap és hat hónap közötti időtartamban szenvedte el a sérelmet, ott két év alatt jogosult erre az igényre. Lehet, hogy más ezt logikusnak és elfogadhatónak tartja, számomra érthetetlen ez a törvényben. És ugyancsak érthetetlen, és nem tartom célszerűnek, hogy a maradandó testi fogyatékosság vagy súlyos egészségromlás következtében beállott sérelmet a jogalkotó egy külön törvény keretébe utalja. Ezt a kérdést is szerintem egy bizonyosfajta komplexitással kellene kezelni, és ezáltal egységesen az elmondottakkal együtt ezt a kérdést is szabályozni. Végül - és befejezem, tisztelt Országgyűlés, a mondandómat - azt kérem önöktől, hogy bármilyen módosításokkal is, fogadják el ezt a törvényt. Minél előbb tegyék, mert sajnos, az igényjogosultak közül már annyian meghaltak, hogy maholnap nem lesz kit kárpótolni. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)